Hagyomány és ismeretközlés. Salgótarján, 1986. november 14-15. (Discussiones Neogradienses 5. - konferencia kötet. Salgótarján, 1988)

Fenyő István: Irodalomtörténeti hagyományápolás Nógrád megyében 1980–1985

— nemcsak a Madách-kép mást színezi, hanem a kor politikai gondolkodásáról, közelebbről a centralisták felfogásáról kialakult ismereteinket is. Néhány ponton azonban korrigálni szeretném az utóbbiakról itt olvasható megállapításokat. A centralisták nem 1844-ben jelentek meg a politikai küzdőtéren, hanem már a harmincas évek második felében. 1837-ben adja ki Szalay László a Themist, s 1839-ben már a Pesti Művészeti Egyesületben szerveződő centralista csoport gyűjti össze a következő évben megjelenő nagy fontosságú folyóiratot, a Budapesti Szemlét. Némiképp vitatnom kell azt a megállapítást is, hogy a centralisták nemigen tértek volna el a köznemesi követelésektől, kivéve a megyerendszer elleni fellépésüket. Ez a „kivéve" akkor nagyon sokat jelentett: a központosított hatalmi rendszer, a polgári parlamentarizmus, a felelős kormány stb. az ellenzéki politikának sajátos és távlataiban igen előremutató változatát foglalta magában. Olyan politikai változatot, amely fokozatosan szakítani kívánt a nemesség addigi társadalmi vezető szerepével. Eltértek ők a köznemesi átlag követelésektől annyiban is, hogy az ő programjukban jóval kisebb hangsúly esett az ország önállóságára, a Habsburg-függőség felszámolásának szükségességére. Nem számoltak kellőképp azzal a ténnyel, hogy a Habsburg-uralom Magyarországon a feudalizmus egyik fő támogatója, hogy a nemzeti fejlődés korlátozottsága lényeges gátja nálunk a hűbéri rend átalakításának. Teljesen egyetértek viszont Praznovszky Mihállyal abban, hogy Madách és Szontagh, bár vonzódtak a centralisták ideológiájához, anynyira mégsem, hogy eszmei elkötelezettségük egyenértékű lett volna Szalayéval, Eötvösével. E szempontból hasznos lett volna, ha a cikkek felfedezője elemzésükre is vállalkozott volna: egész sor centralista inspirációjú eszmeelem található ugyanis azokban — a városok rendezésétől a büntető törvényjavaslatig, a zsidók emancipációjától a halálbüntetés eltörléséig. A 48-as forradalom előtörténetét segít jobban megérteni Praznovszky itt olvasható,harmadik átfogóbb igényű cikke, az 1847. évi nógrádi követválasztások történetének elemzése. E furcsa választás, brutalitásoktól sem mentes korteshadjáratával, a szokásos itatásokkal, verekedésekkel újabb tapasztalatok sorát jelentette a két megyei tisztségviselő barátnak: Madách főbiztosa, Szontagh szolgabírája volt Nógrádnak. Megerősítette őket a megyei politizálás iránti elelnszenvükben, a reformok sürgősségébe vetett hitükben. Praznovszky itt főképp a „Szegénylegény-társaság" bemutatásával — 1846 júliusa és 1847 nyara közt állott fenn Nógrádban ez a csoportosulás — ad újat, valamint a haladó erők tragikus megoszlásának feltérképezésével. Amikor 1848-ban az alig 25 éves Madách elvállalja a füleki választókerület választási elnöki tisztségét, már idegsejtjeiben hordozza a visszataszító rendzavarások emlékét — a forradalomban való azonosulásában a nemesi politizálás módszereinek elavultsága, a szavazatát áruló csőcselék felelőtlensége is belejátszanak. Nemcsak Szontagh Pálról, de Madách atyai barátjáról, Sréter János alispánról is vajmi keveset tudtunk idáig. Horváth István róla szóló dolgozatában (a Múzeumi Értekező című sorozat I. számában jelent meg, 1983-ban) tanulságosan mutatja be ezt a reformeszmék iránt érdeklődő köznemest, ki 1841—1842-ben oly kedvezően befolyásolta a költő politikai fejlődését. Az Athenaeum cikkei, a pesti miliő után Sréter portája volt az a közeg, amely Madáchot az ellenzékiség irányába ösztönözte: az 1825-ös országgyűlésről, majd az ún. „Rendszeres munkálatok vitáitól kezdve megújuló közszellemet, a reformer liberalizmus eszmevilágát egy időben jórészt ez a megyei vezéregyéniség közvetítette a hozzá joggyakornokként beosztott pályakezdő poéta számára. Horváth István tanulmánya alapján Madách indulása az előbbinél jóval plasztikusabban áll előttünk. Ugyancsak szép megnyilatkozása volt a nógrádi irodalomtörténeti műhely vállalkozókedvének 1983-ban az a múzeumi évkönyv, amelyet a kettős Madách-jubileumnak, a költő születésének 160. és Az ember tragédiája színpadi bemutatója centenáriumának szenteltek. A kettős évforduló újabb lendületet adott az évkönyv szerzői forráskutató hajlamainak, a hely131