Hagyomány és ismeretközlés. Salgótarján, 1986. november 14-15. (Discussiones Neogradienses 5. - konferencia kötet. Salgótarján, 1988)

Fenyő István: Irodalomtörténeti hagyományápolás Nógrád megyében 1980–1985

történeti jellegű, de valójában annál tágabb hatókörű adatfeltárásnak. Az itt olvasható instruktiv előszó, Kerényi Ferenc munkája nagymértékben megkönnyíti számomra az évkönyv legsikerültebb írásainak tárgyi megnevezését, így legyen szabad e téren segítségül hívnom őt, hogy azután az ő tanulmányértelmezéseihez értékelő-minősítő megjegyzéseket kelljen csak fűznöm. Eszerint a kötetben szereplő szerzők közül „ ... Spáczay Hedvig hazai levéltárakban kutatott Madách elveszett (vagy megsemmisített?) hadbírósági perének közvetett adatai után és dokumentumokkal igazolja, hogy 1848/49 hajdani megyei főbiztosát szabadcsapatok szervezésével és az emigrációval tartott kapcsolatokkal is vádolták." Praznovszky Mihály itt olvasható tanulmánya, középpontjában az 1847-es megyei követválasztási harcokkal, a legújabb nógrádi kutatások hatékonyságát bizonyítja. Érdekes, hogy Kerényi Ferenc ugyanezt a témakört más megközelítésben, Madách egyik versének szellemi hátországaként elemzi. „A Mózes — idézem tovább az előszó szerzőjét —, Madách 1861-ben befejezett drámája az elmúlt évtizedekben — Keresztury Dezső átdolgozásában — több mint négyszáz előadásával Veszprémben és a Nemzeti Színházban a magyar klasszikus repertoár elvitathatatlan és maradandó értéke lett. Taxner-Tóth Ernő összegezte Madách és a korabeli színház kapcsolatát, hogy azután figyelmét a Móze.s színháztörténetére összpontosítsa." Kerényi Ferenc előszava találóan, de túlságosan szerényen jellemzi e tanulmányokat. Igaz: ezek közül az egyiknek, a Madách Imre hagyatékának néhány filológiai problémája címűnek épp ő a szerzője. Az itt olvasható tanulmányreflexiók közül kiváltképp a Szegény-dal című Madách-vers hátterének felfejtésével alkotott figyelemreméltót. E vers — pontosabban versek, hiszen Madách műve egy 1847 elején tartott, Szontaghgal és Matolcsy Györggyel tartott költői verseny darabjaként született — a kor politikai nézeteibe, a helyi mozgalmakba, a Szegénylegényegylet programjába engednek úgyszintén bepillantást. A versek a reményeket, az ellenzéki meggyőződés hitvallását tükrözik — a Szegénylegényegylet Kerényi által feltárt története viszont nagyrészt a remények időleges szétfoszlását, azt a kiábrándító valóságot, amely a Nógrádi Képcsarnok szarkasztikus-ironikus portrésorozatának megalkotásához vezetett. (Ez utóbbira még visszatérek.) Kerényi is ahhoz a konklúzióhoz jut el tanulmányában, mint Praznovszky: az 1847-es választás visszaélései, elvtelenségei a közélettől való visszavonulás gondolatának küszöbéig juttatták el az eszmék tisztaságára és a közélet erkölcsére oly kényes Madáchot. Kettejük idevonatkozó kutatását továbbfejleszti s egyelőre mintegy betetőzi Praznovszky Mihálynak a költő 1848-as választási elnöki működéséről szóló tanulmánya. Felfogásával maradéktalanul egyetértek: e szerep vállalása 1848 nyarán már a forradalmi eseményekben való részvételt jelentett. Ez már csakugyan nem a reformkorban rábízott hivatal ellátása volt, hanem egy olyan funkcióra való vállalkozás, amely önmagában is — kiváltképp az előzmények után! — a forradalmi célok ügyében való nyílt színvallással volt egyértelmű. S ezt a fontos hivatalt — a Nógrád megyei fejlődés egyik neuralgikus pontján - Madách mintaszerűen, érett megfontolással, a nemesi tömegek rendzavarásait eleve megakadályozva látta el. Mint állampolgár és mint politikai tényező személyesen tanúsította azt a fegyelmezettséget és nyugalmat, józanságot és demokráciát, amelyet 1848 előtt a negyvenes évek küzdelmeiben megyeszerte oly fájóan kellett hiányolnia. A régebbi irodalomtörténetírás kedvelt közhelye volt a költő 1849 utáni működését illetően is a visszavonultságot, közélettől való elhúzódást kedvelő Madách-képmás megrajzolása. Spáczay Hedvig tanulmánya Madách 1852—53-as peréről a maga egészében cáfolja ezt a feltételezést. Új levéltári anyagok sokaságának bemutatásával bizonyítja, hogy az ötvenes évek elején a költőt nemcsak Kossuth titkárának bújtatásával vádolták, hanem egy nagyarányú gerillaszervezkedésben való részvétellel is — s valószínűleg nem is olyan alaptalanul. Azaz: a költő, akárcsak akkortájt még a hazai közvélemény jelentős része, nem adta fel a reményt Kossuth vissza132