Gazdaság és mentalitás Magyarországon a török kiűzésének idején. Szécsény, 1985. december 3-4. (Discussiones Neogradienses 4. - konferencia kötet. Salgótarján, 1987)

N. Kiss István: A felszabadító háború és a parasztság teherviselése (A termelési és népesedési mutatók alakulása)

Ugyanakkor kb. 11 százalékkal nőtt a szökött jobbágyoktól üresen hagyott telkek aránya. A népes telkek súlya viszont 1723-hoz képest több, mint 35 százalékkal emelkedett s így a lakott sessiók százalékaránya az egész telekállományon belül már határozottan túlsúlyba jutott (58 százalék) a puszta és üres telkek arányával (42 százalék) szemben. Eszerint ekkor minden három népes telekre már csak két déserta sessio esett. Mivel magyarázható, hogy a 3 uradalomban a 400 újonnan megtelepedett jobbágycsalád ellenére is szinte változatlan a pusztatelkek száma? Talán a későbbi összeírás jobb és alaposabb volt az 1723. évinél, de az újonnan elhagyott jobbágyhelyek szaporodását sem szabad figyelmen kívül hagynunk. A szökött jobbágyok csoportja 1723 és 1738 között arányában ugyan csökkent, ti. 25,8 százalékról 23,8 százalékra, abszolút számban azonban határozottan emelkedett: az 1723. évi 547 helyett most 607 szökevény üres telkét írták össze. Az 1738-ban feltűnt új pusztatelek száma részben kiegyenlíti a népes sessiók időközbeni 35 százalékos növekedését. Bár ekkor már minden negyedik jobbágygazda új telepes, még mindig csaknem ugyanannyi désertât találni, mint 15 évvel korábban. Ez a körülmény határozottan jelzi, hogy a termelőerők pusztulásának valódi mértéke jóval nagyobb volt annál, mint azt az 1723. évi urbárium érzékeltette! A Károlyi birtokok állapota a háború és a járvány igen erős pusztítását tükrözi: 1723ban az eredeti telekállomány 51 százaléka volt csupán népes, a többi sessio pusztán állt. Minden második jobbágygazdaság már régóta puszta volt, a többiről az utóbbi évek során szöktek meg a jobbágyok. Károlyi erőteljes és céltudatos telepítési politikája 15 év alatt csak a lakott telkek arányát (58 százalék) tudta növelni, de az újabb szökevényektől üresen hagyott vagy már évtizedek óta déserta helyek arányának (42 százalék) csökkenését már nemigen tudta elérni. A 17— 18. század fordulóján a termelőerőkben keletkezett pusztulás hatását, bár a földesúri telepítési politika egészében sikeresnek volt mondható, Szatmár megyében, 1738-ban még korántsem tudták felszámolni. A forrásokból statisztikai elemzéssel megállapítható termelési és fogyasztási mutatók természetesen nem az országra, legfeljebb egy-egy országrészre érvényesek. Mint a dézsmajegyzékekből tudjuk, 1550 és 1707 között a gabona-kultúra 85—90 százaléka a kenyérgabonára, 10—15 százaléka a takarmánygabonára esett. Az alábbi átlagadatok mintegy 100 ezer 16. századi, 13 ezer 17. századi és több mint 5 ezer 18. századi paraszti, illetve 1707-ből néhány száz nemesi gazdaság terméseredményeiből következnek.

28 Valamennyi parasztcsaládra, tehát a kenyérgabonát nem termelő famíliákat is figyelembe véve, a családonkénti kenyérgabona (búza, rozs, kétszeres, abajdóc stb.) átlagos termése az alábbiak szerint alakult: Az átlagos ellátási kapacitás kenyérgabonából családonként mázsában 1550 10,1 q 1570 8,3 q 1585 7,0 q 1600 6,4 q 1659 4,1 q 1664 4,6 q 1707 9,3 q 1707 (nob.) 23,1 q 1787 7,45 q 95