Adatok a Magyarországi szénbányászatról. Salgótarján, 1984. október 9-10. (Discussiones Neogradienses 2. - konferencia kötet. Salgótarján, 1985)

Zólyomi József: A falusi élet változásvizsgálatának eredményei Etesen

Zólyomi József A FALUSI ÉLET VÁLTOZÁSVIZSGÁLATÁNAK EREDMÉNYEI ETESEN Az Etes községet vizsgáló munkabizottságban azt a feladatot kaptam, kutassam fel, hogy a település határában megnyíló szénbányák milyen változásokat idéztek elő a falu földművelésében, népi állattartásában és a lakáskultúrában. E három témában végzett kutatások eredményét kívánom röviden összefoglalni. Az etesi és a környező szénbányák kialakulásának, történetének néhány sajátosságára már Szvircsek Ferenc felhívta figyelmünket. Témájának kimunkálásánál most nem írhatott azokról a történeti adatokról, amelyek a falu gazdasági-társadalmi életét közel félévszázadon keresztül jelentősen befolyásolták. Ezért néhány olyan történelmi eseményt szeretnék megemlíteni, amelyek a falu lakóinak megszokott életét átalakította, lehetőségeit kitágította, olykor szigorú mederbe terelte. Az adatok felsorolását, tömör magyarázatát azért tartom szükségesnek, mert azok segítséget nyújtanak a feldolgozott témák megértéséhez, időhatárainak körvonalazásához. A kutatások már eddig publikált eredményeiből tudjuk, hogy Etes határában az első szénbánya megnyitására a múlt század nyolcvanas éveinek közepén került sor. A megnyílt bánya első munkásai éppúgy idegenből toborzódtak, mint néhány évtizeddel korábban, a Salgótarján környéki bányákba. A lengyel, szlovák, német származású bányászok családjukkal együtt érkeztek Etesre, akik kezdetben fa barakkokban laktak. Gyermekeik a bányanyitást követő esztendőben, 1886-ban Öreg-Etesre jártak iskolába. A falu lakóinak száma a családtagokkal együtt 250 főre becsülhető. A külföldi bányászokkal 1890-re 851 főre emelkedett. Az Albert-akna, de különösen az Amália-akna fejlesztése újabb bányászok letelepítését tette szükségessé. A két bányatelep lakóinak száma 1890—1910 között, vagyis két évtized alatt több mint 1500 fővel gyarapodott. A bővülő kolóniák újabb lakói már nem külföldről érkeztek, hanem a helyi és a környező falvak teljesen elszegényedett parasztságából toborzódtak. Etes, az alig 600 fős népességével az 1890-es évekig, a szomszédos településekkel együtt, a maga csendes életét élte. Már a jobbágyfelszabadítást követő években, az ősi birtok rovására, az önálló paraszti háztartások száma megduplázódott. A nagyarányú birtokaprózódás az ezt követő évtizedekben sem csökkent, sőt csúcspontját a századforduló táján érte el. Ennek következtében egyre többen szorultak ki a földből. Az összeroppanás szélén álló szegényparasztság mentőövként használhatta a községben megnyíló bányák munkalehetőségeit. A szűk családi ház elhagyására kényszerülők a bányakolónia házaiban találtak végleges otthonra. Többen voltak olyanok is, akik a megélhetés egyetlen forrását nem a helyi bányákban látták. Statisztikák őrzik, több mint kétszázan vándoroltak ki Amerikába azzal a céllal, hogy ott anyagilag megerősödve hazatérjenek, földet vásárolva, a rangosabb paraszti társadalomhoz tartozzanak. Az ősi juss visszavásárlása keveseknek sikerült. Többeknél a hazatérés útiköltségének előteremtése is gondot okozott. I. Földművelés Etes község 2700 kat. holdas földterületén a parasztság és az uradalom osztozott. E földterületből 600 hold szántó, 92 hold rét, 379 hold legelő, 50 hold erdő volt paraszti tulajdonban. A parasztok szántóföldjei kedvezőtlen fekvésűek, rossz talajúak voltak. Az agyagos 21