Adatok a Magyarországi szénbányászatról. Salgótarján, 1984. október 9-10. (Discussiones Neogradienses 2. - konferencia kötet. Salgótarján, 1985)

Zólyomi József: A falusi élet változásvizsgálatának eredményei Etesen

Összetételű termőföldek aranykorona értéke 6—12 között változott. A tizenhat dűlőre osztott határban a legrosszabb minőségű földek a Hatló névvel jelölt dűlőben voltak. Az erősen agyagos talajú szántóföldön tartós esőzések vagy nagy szárazság esetén semmi sem termett meg. A hagyomány szerint a dűlő nevét onnan kapta, hogy az esős időben itt elakadt kocsit csak hat lóval lehetett kivontatni. A múlt század végén, a helyi szénbányászat megindulásakor is, háromnyomásban művelték a földeket. Ez a fejletlenebb gazdálkodási rend nem csak Etesre volt jellemző ebben az időben. A történelmi Nógrád megyében még 95 településen folyt háromnyomásos gazdálkodás. Késői fennmaradásának okát a történettudomány abban látta, hogy ezekben a falvakban a szűkre szabott legelőterület miatt ragaszkodtak a nyomáskényszerhez. Idősebb adatközlőink is arra hivatkoztak, hogy a gazdáknak kevés volt a legelőjük, az ugart az állatok legeltetése miatt hagyták meg évenként változó dűlőben. Fentebb már szóltunk arról, hogy a múlt század második felétől nagyarányú birtokaprózódás indult meg a községben. A családok szaporodásával egyre kisebbre zsugorodott az egyes háztartások tulajdonában levő földterület. Egy konkrét példával szeretnénk illusztrálni a birtokaprózódás folyamatát: Bozó Pál nagyapjának az 1880-as években 20 hold földje volt. A századforduló táján három gyermekére irattá a földet, kettőnek 8, a harmadiknak 6 hold földet hagyott. Az ő édesapjának jutott a 6 hold, amelyet 1922-ben osztott fel ugyancsak három gyermeke között, így az adatközlőnek, Bozó Pálnak két hold föld jutott. A felesége 1925-ben ugyan hozott két hold földet magával, amikor megnősült, de a négy hold föld nem volt elegendő megélhetésükhöz, azért kénytelen volt elmenni a bányába dolgozni. Az egy-két holdra összezsugorodott földjeiket ritkán tartották meg tulajdonosaik, eladták a tehetősebb gazdáknak. Volt olyan nagygazda, aki húsz hold földje mellé még húsz holdat vásárolt össze a két világháború között. A századforduló tájára a nagygazdák száma erősen összeszűkült. Emlékezet szerint csupán 12 család volt a faluban, akiknek húsz holdnál több földjük volt. Ezt követték, ugyancsak nem nagy számban a 10—20 holddal rendelkezők. A paraszti sorban élők többségét a 4—10 holdasok alkották. Ez utóbbi csoportnál a kevés föld az állattartás lehetőségét is korlátozta. Később még ezzel bővebben foglalkozunk, de itt is megemlítjük, hogy a 4—10 holdas gazdák néhány sertést, egy fejőstehenet tudtak csupán tartani. A rossz minőségű agyagos szántóföldek viszont bő és rendszeres trágyázást kívántak. A helyi gyakorlatra alapozva egy 1917-ben kelt bérleti szerződés szerint egy 1200 négyszögöles holdra 40 kocsi jól érett trágyát számítottak, amely három évig biztosította a talaj erőnlétét. Az állatállomány szűk létszáma a termőföldek folyamatos javítását nem tette lehetővé. Ezért a kisebb gazdák ragaszkodtak ahhoz, hogy a határt továbbra is nyomásos gazdálkodásban műveljék. Az ugar legeltetésével legalább egy kevés terméshez jutottak a következő esztendőben. A nyomásos gazdálkodás fennmaradása mellett döntött az a szükségszerű tény is, hogy a kisgazdák igaerő hiányában nem tudták földjeiket mivel megművelni. A szántást, boronálást, a termény behordását csupán bérmunkában tudták elvégeztetni, amely a bányában keresett pénz jelentős részét felemésztette. A nagygazdák sem szorgalmazták a nyomáskényszer megszüntetését. Nekik sem volt annyi állatuk, amellyel az agyagos termőföldet feljavíthatták volna. Az igás lovak szinte állandóan úton voltak, vagy a gazda földjén, vagy bérmunkában dolgoztak. A tehén és sertés tavasztól-őszig a legelőre járt. A télen termelt trágya a sovány talaj felerősítéséhez itt is kevés volt. Talán ezzel magyarázható, hogy a nyomásos gazdálkodás 1960-ig, a termelőszövetkezet megalakulásáig fennmaradt. A helyi bányák megnyitása azonban nem csak a kisgazdákat és földnélkülieket vonzotta bányamunkára. A legtöbb földet bíró gazdák fiúgyermekei, ha elérték 18. életévüket, bányamunkára jelentkeztek. Hogy a nagygazdák gyermekei miért mentek bányába, családonként 22