Magyarország társadalma a török kiűzésének idején. Szécsény, 1983. április 6-8. (Discussiones Neogradienses 1. - konferencia kötet. Salgótarján, 1984)
Varga J. János: A földesúri magánkatonaság társadalmi rétegződése a XVII. században
sák, s ha közülük valaki szolgálatba kívánna állni, azt befogadják. Biztosították azt is, hogy „az ország szabadságát védelmező" főurakhoz szegődjenek. A honos nyugat-dunántúli nemesek helyzete csupán annyival volt kedvezőbb, hogy birtokaik még nem estek áldozatul a török előrenyomulásának, de egyikük sem lehetett biztos afelől, hogy jószága érintetlenül marad. A kor kívánta követelmény és az egyéni érdek találkozott náluk is, amikor főurak és jómódú középbirtokosok szervitoraiként katonai szolgálatot vállalva oltalmazták a megmaradt Dunántúlt, s egyúttal a hódoltsági határ mentén vagy annak közelében fekvő birtokaikat. A katonáskodó nemesség életkörülményeinek alakulását döntően meghatározta a török hódítás. Az új feltételekhez való alkalmazkodás során föl kellett adniok korábbi önállóságukat — a maguk gazdáiból mások szolgái lettek: a dominuszoktól kapott oltalomért fegyverüket vagy mezőgazdasági és jogi ismereteiket adták cserébe, önállóan gazdálkodó nemesekből főúri szolgálatba szegődött katonáskodó, vagy olykor a katonai szolgálattal együtt birtokot igazgató szervitorokká lettek. Korszakunkban az idegen hódítás következményei a nemességnél is súlyosabb terheket róttak a föld népére. Különösen a „közös"-nek nevezett településeken, amelyek a török és magyar végvárak között feküdtek: lakói mindkét részre adóztak, s mindkét védelmi vonal várépítkezéseire kirendelték őket. A jobbágyok az 1550-es években évi 6 nap ingyen munkával tartoztak, amit 1567-től 12 napra emeltek föl. 7 A magyar birtokosok gyakran egészítették ki jobbágyaikkal váraik gyalogos őrségét, amint Podmaniczky Ráfáel tette, aki Trencsén vármegyei parasztokat rendelt a török szomszédságában fekvő Várpalotára. A várépítési munkánál és az őrszolgálatnál is súlyosabban nehezedett rájuk az ősztől tavaszig tartó beszállásolási kötelezettség. Nyomorúságukat és elkeseredettségüket híven tolmácsolta Batthyány Ádám tisztségviselője, akit ura a téli szállás elosztásával bízott meg 1647 októberében: „A nagyságod parancsolatja szerént reájok osztottam az quartélyt, de nem tudom, mivel tartsa az szegénység, mert szénája nem termett, az mi kevés sarjúja vagyon, az is sáros, semmirekellő, maga marhájának sincs mit adni... Zabja az ki termett, búza és rozs helett eszi meg, az három esztendőtűi fogva való szűk idő mia^t, s némelyiknek falatja sincs az szájába". Természetes hát a jobbágyok elégedetlensége, amiről Batthyány embere ezután így ír: „...régen zúgolódnak az jobbágyság között egynéhányan, hogyha quartélyt köll tartaniok, mindeneket itt hagyák s elmennek...". Terheiket a vármegye is fokozta, amikor török beütés hírére fegyverbe szólította őket. Sopron vármegye 1643. évi közgyűlése például a következőket határozta: „...mivel az csatározások miatt a Rábaköz fenyegettetik,... erre nézve vajdák és tizedesek rendeltetvén az községnek is lenne fegyvere. Erről így concludáltunk, hogy az szükség idején Teveli István (hoz) (ti.: Batthyány Ádám egyik főemberéhez) és az szógabírákhoz hallgatnak, s minden eke barmos ember tartozik mindannyiszor jó puskás kézzel az mustrára előállni sub poena forint 3, mely is közjóra fordíttatik. Mindezt súlyosbították az „örökös jobbágyság következményei : a földesúri majorgazdaságok kiépülésével járó robotteher növekedés, a paraszti földek megcsonkítása és a jobbágyok földhöz kötésére irányuló törekvés. Érthető, hogy a falvak népének elesettebb képviselőit nem kellett vármegyei végzéssel fegyverbe szólítani, maguktól igyekeztek katonai szolgálatot vállalni, hogy terheiktől vagy legalábbis azok egy részétől megszabadulva megkíséreljék a fölemelkedést. Kérdés, hogy milyen lehetőséget biztosított erre jobbágynak és különböző vagyoni helyzetű nemesnek a késő feudális magyar állam, amely másfél évszázadig önvédelmi harcot folyta83
