Magyarország társadalma a török kiűzésének idején. Szécsény, 1983. április 6-8. (Discussiones Neogradienses 1. - konferencia kötet. Salgótarján, 1984)
Varga J. János: A földesúri magánkatonaság társadalmi rétegződése a XVII. században
tott, az a társadalom, amelynek felépítése erősen emlékeztet még a klasszikus piramis szerkezetre? A kérdést vizsgálva arra a megállapításra jutunk, hogy a 17. századi dunántúli nagybirtokon a kevésbé rangos és a vagyonos szervitorok valóságos hierarchiája fejlődött ki. Élén a nagybirtokos úr, többnyire valamelyik országos tisztséget viselő főúr, s alatta közvetlenül rokonai és a tekintélyes középnemesi családokból származó bizalmi tisztségek viselői állottak. A lefelé haladó lépcsőfokok mindegyikén a társadalom más-más osztályának, rétegének képviselőit találjuk. Azokat, akiknek földjét a török foglalta el, akik egytelkes nemesi kúriából vagy birtoktalan nemesi familiából indultak vagy a jobbágyság soraiból kerültek ki. A dominusz uralma alatt álló szervitori intézmény így kapcsolta össze mindazokat, akik társadalmi helyzetüktől függetlenül — vagy éppen attól motiválva — a fölemelkedés útját fegyveres szolgálattal keresték. Valamennyiüknek ez a szolgálati viszony jelentette az érvényesülés eszközét, sőt bizonyos mértékig a társadalmi elrendeződés elvét, és egyeseknek az adott társadalmi korlátok áttörésének szinte egyedüli lehetőségét is. A jobbágyok közül számosan megkísérelték, hogy a hierarchia legalsó lépcsőfokán megkapaszkodva végigjárják a fölemelkedésnek ezt a nem veszélytelen útját, s közben az államnak, az egyháznak és a földesúrnak járó adó és különféle szolgáltatások közül legalább a földesúritól megszabaduljanak. A kor honvédelmi követelményei és a jobbágyok óhaja találkozott, hiszen számos példát találunk arra, hogy a jobbágyból kedvezményezett katona lett, ha a dominusz annak lehetőségét megadta. Szabadosoknak nevezték a jobbágyságnak azt a fölfelé emelkedő csoportját, amelynek tagjai nemesi kiváltságot ugyan nem tudtak szerezni maguknak, de függetlenebb helyzetbe kerültek, mint az „örökös jobbágyság korlátai közé kényszerített társaik. Szombathelyen a 16—17. század fordulóján 13 jobbágyból állott a vár gyalogos őrsége, akik havonta 2 forint zsoldot és a várkonyháról élelmet kaptak. Állományuk évről évre szinte teljesen kicserélődött, csak azok maradtak meg a szolgálatban, akiknek némi reményük volt rá, hogy anyagi helyzetük javu1 П * lásával lóra tehetnek szert, s így lovas katona válhat belőlük. Batthyány Ádám gyalogosai között is számos jobbágy szolgált, akik műveltek ugyan egy-egy darabka földet, de félve a szegénységtől a dunántúli főkapitány valamelyik gyalogos egységébe (vajdaságába) szegődtek. Miután katonák lettek, sem adózni, sem robotolni nem akartak. A főkapitány biztosította számukra a katonáskodás lehetőségét, s mivel híven szolgáltak és „kedvét keresték', földesúri szolgáltatásaikat elengedte. Bár a szabadosi állapot lényege a jobbágyi terhektől való mentesség volt, a fölszabadítás által mégsem lett a szabados teljesen független urától. Ez a függő helyzet elsősorban abban jutott kifejezésre, hogy telkét nem örökjogon bírta, hanem annak tulajdona továbbra is a dominuszt illette meg. Öröklési joguk is korlátozott volt, mert többnyire a „firól fira való szabadságot" engedélyezték, vagyis a fiúági örökösödést. A telek megkötöttségén kívül függő helyzetükre utal az is, hogy a katonai szolgálaton túl további kötelezettségekkel tartoztak a dominusznak: udvari teendők ellátásával, levélvivéssel, gyakran azonban minden részletesebb körülírás nélkül csak annyit kötöttek ki, hogy amikor szükséges, szolgálniuk kell. Más esetekben még pénz- és munkaszolgáltatással is megterhelték őket, jeléül annak, hogy körülményeik mennyire eltérőek voltak. Ami jogi helyzetüket illeti, valamennyien a dominusz joghatósága alatt állottak, hiszen az úrnak és az úr tisztjeinek tartoztak felelősséggel. A szabadosi állapot elérése a földesúrtól függött, tisztán az ő akaratából következett be, hogy jobbágyának szolgáltatásairól lemondott. Erről a változásról azonban az állam nem vett tudomást. Állami szempontból a szabados éppen olyan kiváltság nélküli személy maradt, mint bármely más jobbágy, adófizetési kötelezettsége tehát nem szűnt meg. 84
