Kisné Cseh Julianna (szerk.): Tatabányai Múzeum 2013 - Tatabányai Múzeum Évkönyve 3. (Tatabánya, 2013)
Fűrészné Molnár Anikó: Molnár Gyula tatabányai vájár lakása az 1920-as évektől az 1970-es évekig
1Ő2 Fűrészné Molnár Anikó lavórral, vizespadot kannákkal, tűzhelyet (közhasználatú nevén csikósparherd), szenes- és fásládát foglalt magában. Általában ebbe a helyiségbe is jutott valamilyen fekhely: fából készült prices, vagy ösz- szecsukható vaságy. Később az igényesebb munkáslakások konyháiban az edénypolcokat (stelá- zsit) felváltotta a konyhaszekrény: a kredenc. Majd a konyha bútorai közé hokedlik is kerültek. A fehérre meszelt falakra sótartót, fűszertartót és függeszthető edényeket, a tűzhely fölé a kor általános divatjának megfelelő, előre nyomott minták után hímzett falvédőket akasztottak. Olcsó, a fényt áteresztő, fehér mosóanyagból és bolti csipkéből készült, húzott függöny (vitrázs) borult az ajtók üvegszemeire. Tekintettel arra, hogy a lakásoknak volt kamrája, ahol az élelmiszereket tárolhatták, a szekrény zárt alsó részébe a főzőedények, tálak és tányérok kerülhettek. Felső, zárt, üveges, polcos részén nyílt lehetőség a színes, olcsó porceláncsészék, üvegpoharak, valamint a kávédaráló, a mozsár, a mérleg stb. dekoratív elhelyezésére. A polcok szélére papírból vágott vagy hímzett díszítő csíkok kerültek. A főzőedények között még az öntöttvas áru volt nagyobb számban, de már nagy becsben álltak a színes, újszerű, zománcozott bádogedények is. A vizesvödör a konyhában, a kissámli, az asztal alatti mosogatódézsa, a lavór, a vízmelegítés az esti mosakodáshoz ugyanúgy teknő- ben történt, s ugyanúgy főzték ki a ruhát, mint falun. A konyha, mint központi lakótér a főzésen kívül az étkezések és gyakran a pihenés helye is volt. A napi tisztálkodás is a konyhában zajlott. A Csarnok utcai lakásban élő család is teljesen így élte mindennapjait. Molnár Gyula nyugdíjba vonulásakor, a VI-os telepi kolóniáról átköltözött Bánhidára, ahol egy kis kertes házat vásárolt. A kolónialakással ellentétben itt a szoba-konyha-kamrát kiegészítette még egy szoba, amit ebédlőnek használtak, és egy üvegezett, szűk folyosó. A házzal szemben egy kis mosókonyha is volt, és az egészhez egy élőkért (virágoskert) és egy hátsó kert (veteményeskert) is tartozott, ahol háziállatokat (csirkét, nyulat, disznót) is tarthattak. A bútorokat az új lakásban is a megszokott régi rend szerint használták, és mindvégig mindent megtartottak, megőriztek. A konyha régebbi és újabb berendezése között a bútortípusok tekintetében tulajdonképpen csak any- nyi lett az eltérés, hogy a „hatajtós” házban még nem volt meg a konyhaszekrény (kredenc), az edények tárolására ott még csak a „stelázsi” szolgált. Mellette a mosdótartó állvány állt. Ezt az eredeti bútordarabot a későbbiekben is megtartották, annak ellenére, hogy a családi házba már bevezették a vizet, és vízvételi célra a konyhában a falikút szolgált. A régi berendezés fontos és a későbbiekben is megtartott darabjai a csikósparherd, a vizespad, a családfő fekvő-pihenőhelye: a fából készült és lópokróccal letakart prices voltak. Később került a konyha bútorai közé még négy darab hokedli. A konyha jelentette a központi lakóteret az új családi házban is, a főzésen kívül a hétköznapokon az étkezések, a pihenés és a tisztálkodás helyszíne volt. A konyha hátsó oldalfalánál helyezték el a zománcozott fürdőkádat, amelyben a teknő helyett fürödhetett már a család. Télen legtöbbször csak ezt a helyiséget fűtötték. A bánhidai házban kialakítottak egy ebédlőszobát is, ahol közös összejöveteleken, ünnepnapokon együtt étkezhettek. Születés- és névnapokon, disznóvágáskor, a bánhidai búcsú napján, vagy a fontos egyéb ünnepeken jött össze itt a család: Molnár Gyula és felesége, két fia és menyeik, illetve két - egy lány és egy fiú - unokájuk, mivel mindkét fiának csak egy gyermeke született. A lakásnak ez a szobája csak erre a célra szolgált. A konyhából ide került át, tálalószekrény hiányában, az ezt pótló konyhaszekrény, míg az edények tárolására a konyhában a stelázsi maradt. Hétköznapokon a lakásnak ezt a helyiségét egyáltalán nem használták. A bánhidai búcsú napját kiemelten kezelték és mindig közösen ünnepelték. Amíg az asszonyok főzték az ebédet, addig a férfiak elvitték a két gyermeket a búcsúba, és soha nem jöttek haza üres kézzel, mindenki kapott „búcsúfiát”, azaz ajándékot. Hasonlóan nagy közös ünnep volt minden esztendőben a disznóvágás is. Az ebédlő-szoba mellett volt a tényleges szoba, gyakorlatilag a hálószoba. A hálószobái garnitúrák megjelenésével már inkább polgári jellegűvé váltak az otthonok. A szoba elrendezési elvei a családi házban sem változtak. A szoba egyik falsíkjánál helyezték el az összetolt ágyakat két oldalt az éjjeli szekrényekkel, a másikhoz állították a két kétajtós szekrényt és a toalett-tükröt. A varrógép az ablak elé került. A szoba közepét az ágy lábánál elhelyezett asztal foglalta el, körülötte a tonett-székekkel. Az ágyban a vastagra tömött szalmazsákokat az ágykeretre keresztbe fektetett deszkalapok támasztották alá. Nagy és kispárnája, dunnája a férjnek és a feleségnek egyaránt volt. Az ágyban ketten, hárman aludhattak. Alkalmanként ott aludt velük valamelyik unokájuk is. Napközben az ágyak polgári ízlésnek megfelelően laposra voltak bevetve és kommersz szecessziós mintázatú pamutszövet takaróval leterítve. Az ágyat díszpárnával tették még díszesebbé. Az asztalt ugyanilyen, lehetőleg az ágytakaróval egy garnitúrát alkotó terítő borította. A falakat szentké
