Kisné Cseh Julianna (szerk.): Tatabányai Múzeum 2013 - Tatabányai Múzeum Évkönyve 3. (Tatabánya, 2013)
Móser Tamás: A tarjáni szőlőművelés stratégiai a 20. század első felében
Tatabányai Múzem Évkönyve 3. 139 A tarjáni szőlőművelés stratégiái a 20. század első felében Móser Tamás (ELTE, BTK, Néprajzi Intézet, hallgató, Budapest) Tarjánt a 18-19. században elsősorban földműves faluként tartották számon. A török pusztulást követő, az Esterházyak által irányított németajkú újratelepítést követően a családok hatévi adómentességet, szabad költözési jogot, jobbágytelket kaptak. A lakosság a környező területeken leginkább gabonatermesztéssel és nagyállattartással foglalkozott. A Németországból magukkal hozott munkakultúrának, a sváb településekre jellemző családi öröklési rendnek és a telepítéskor kapott könnyebbségeknek köszönhetően a környező településeknél hatékonyabb gazdálkodást folytattak az uradalmon belül.1 Fényes Elek sok erdejét és szántóját, két szőlőhegyét, valamint híres tiszta búzáját,2 Borovszky Samu munkájában jó hírű tehenészetét említi.3 A település a 20. század elejétől kezdve gazdaságilag, társadalmilag egyre szorosabban kötődött előbb a közeli Alsógalla-bányatelep (a MÁK Rt. kolóniái), majd e telep és a három szomszédos falu (Alsógalla, Felsőgalla és Bánhida) egyesítéséből létrejövő Tatabányához. A második világháborút követően a kitelepítés réme fenyegette a helyi németséget. A bánya munkaerő-szükséglete miatt a kitelepítés végül igen csekély volt, ugyanakkor a vagyonelkobzások érzékenyen érintették a falu sváb lakosságát. Ennek emléke, hatásai máig elevenek.4 Mindezek a jelenségek alapvetően határozzák meg a település 20. század eleji-közepi szőlőművelésének stratégiáit. Szőlőművelés Tarjánban Az Esterházy család tatai és gesztesi uradalmában a 19. században a majorsági szőlők mérete igencsak csekély volt. 1857-ben például alig volt több 25 kát. holdnál, pedig ekkorra már újabb vételek és telepítések is történtek, bár inkább csak a tönkreFatuska 1992. Fényes 1994, 273 Borovszky 126. Schwarcz 2008. ment szőlőket újították, a hiányzó tőkéket pótolgat- ták. A számadásokból azonban az látható, hogy az uradalomnak ennek ellenére jelentős bevétele származott a szeszesitalokból, különösképpen a borból. (Az uradalmi bortermés a bordézsma 5-8 százalékát tette ki.) Az uradalmi szőlőtermelés kis méretének az oka, hogy a bérmunkásokkal termeltetett bor nem volt versenyképes az ingyenes dézsmaborokkal szemben, illetve a robottal műveltetett szőlők nem hozták be a rájuk fordított költségeket sem.5 így az uradalom ingyen borral töltötte meg hatalmas pincéit, italmérési monopóliumának köszönhetően pedig rendszeres bevételre tett szert a bor eladásával. Mindkét uradalomban a tisztiszék szabta meg a szüret idejét, amelynek meghatározásában az időjárás és a szőlő érettségének foka mellett az is fontos szerepet játszott, hogy a dézsmálok mind a mustot, mind pedig a bort időben a helyszínen érhessék és átvehessék, nehogy a parasztok elrejtsenek valamennyit a nedűből. Az uradalom emellett az italmérés bevételeit borvásárlással igyekezett fokozni: saját jobbágyaitól, illetve más falvak parasztjaitól, birtokosaitól is rendszeresen vásároltak,6 így jutva olcsó borhoz. A dézsmából, illetve a vásárlásokból származó borokat nagyrészt a baji határban fekvő, kisebb részben a csákvári uradalmi pincékbe szállíttatta. A baji, 14 Egy példa Bánhidáról: „az Uraságnak Bánhídi Szőlleje eddig Robotosok által míveltetvén a reá tett költségeket már több esztendőktől fogva bé nem hozta...” Szabad 1956, 91. A tatai uradalom 1830-ban 8668,22; 1839-ben 1929,56; 1841-ben 6760,32; 1846-ban 7717,03 akó bort vásárolt, nagyrészt saját jobbágyaitól. Szabad 1956, 92.