Kisné Cseh Julianna (szerk.): Tatabányai Múzeum 2010 - Tatabányai Múzeum Évkönyve 1. (Tatabánya, 2011)
Kövesdi Mónika: A felsőgallai évek. Dobroszláv Lajos festőművész pályájának első szakasza
A felsőgallai évek 143 Tatabányai bányász arcképe (Bányászportrék) Dobroszláv életművében hangsúlyos az arckép. Ceruzával, akvarellel, olajjal festett portréi végigkísérik felsőgallai korszakát. A sváb viseletű fiatal lány képmása. (16. kép) és az imádkozó öregasszony képe (17. kép) ennek az időszaknak főművei. A munkák zömét azonban a bányászportrék teszik ki. A bányásztéma mellett 1942-ben kötelezte el magát végleg. Az 1942-es Bányászbaleset (Sebesült bányász, később A széncsata hőse címen is szerepelt a kép) nagyméretű kompozíciójával a műcsarnoki kiállításon komoly sikert aratott, a Népszava kiállítási recenziójának dicsérő szavai erősítették meg ragaszkodását ehhez a témához. A Bányászbaleset (Sebesült bányász) c. kép (18. kép) nagyméretű bányajelenet, amely mint az életmű és a pálya meghatározó darabja fennmaradt, jelenleg a tatabányai megyeházán őrzik. A képen egy felkötött karú bányászt látunk, amint a tárna falának támaszkodva ül, előtte társai állnak. A kép - bár a bányásztéma reprezentatív feldolgozása - mégsem tartozik Dobroszláv legjobb művei közé. A mester a bányászábrázolások során szemlátomást kerülni akarta az érzelmességet, az anekdotikus, naturalista ábrázolást. Az ő bányászai mind egyszerű emberek, komoly, olykor egykedvű arckifejezésük nehéz munkájukat hitelesen tükrözi. Ez az érzelmi visszafogottság (amely más, „civil” arcképein, pl. gyermekeinek portréin, a rózsafűzért morzsoló öregasszony bensőséges ábrázolásán egyáltalán nem figyelhető meg) a Sebesült bányász esetében a dinamika hiányát eredményezte. A kép (a helyszín, a szituáció) hiteles, érzelmileg, tartalmilag viszont egy ilyen jelenettől többet várna a szemlélő. A felsőgallai években számos mély, komoly bányászarckép készült. Nem munkaábrázolások ezek, bár egyértelműen látszik, hogy bányászemberekről van szó. Dobroszláv tudott olvasni az őt körülvevő emberek arcából, és szívesen örökítette meg ezeket a jellegzetes karaktereket. A bányásztéma a Tatára való költözés után is folyamatosan uralta az életművet. Noha elkezdett akvarellt festeni, a reprezentatív műfaj mégis csak az olajban megfestett bányászportré, bányajelenet maradt. További megerősítést kapott Dobroszláv az 1947-es budapesti gyűjteményes kiállítás során, amellyel zajos sikert aratott. Az új tatai akvarellek mellett hagyományos bányász témájú képeit mutatta be. A kritikák ekkor mintegy eljegyezték őt ezzel a témával. „Dobroszláv két évtizede vidéken él, Tatabányán és Tatán. Ezen idő alatt finom látással kereste környezetében a legmegkapóbb, a legemberibb témát. Tatabányán meg is látta azt, amit keresett: az egész emberiség egy különálló és hősies alakját: a bányamunkást. Különös szeretettel foglalkozott a tatabányai munkásokkal. Nem véletlen, hogy legsikerültebb, legmonumentálisabb alkotásai mind bányamunkásokat ábrázolnak. Részt vett az életükben, ... a szénporos levegőben, az állandó veszély légkörében ... Dobroszláv Lajos a mag)>ar bányamunkás festőjének megtisztelő címét érdemelte ki magának. ... Dobroszláv előtt még a fejlődés nagy lehetősége áll. Ha specializálja magát a bányászok életének, munkájának minél gazdagabb bemutatására, akkor következő kiállításán bizonyára még a mostaninál is nagyobb sikert fog elkönyvelhetni. ”9 A bányászarcképek között egészen nagyméretű, egészalakos kompozíciók is vannak, amelyeket nyilván az éves, nagy, budapesti tárlatokra szánt. 1949-ben készült el az a nagy, egészalakos portré, a Tatabányai bányász arcképe (21. kép), amelyre 1950-ben a Munkácsy-díjat kapta.10 A kép csak reprodukcióról ismert, mert az állami vásárlás után külföldre került. Félig szemben áll velünk az idős vájár, a háttér a széntől csillogó tárna. Tartása egyenes, erőt sugárzó, arca, tekintete azonban törődött, fáradt embert mutat. Ruházata végtelenül egyszerű. Két kezében, mintegy attribútumként bányalámpást és csákányt tart. Az alak a legjobb munkásábrázolások közé tartozik, ugyanoda, ahová mestere, Glatz Oszkár Bányászok reggeli imája c. képe is. A kép igaz, hiteles, az alak megformálása (arca, tartása, viselete) mentes mindenfajta pátosztól, hamisságtól; egyszerű és méltóságteljes. Az I. Magyar Képzőművészeti Kiállítás a szocreál nyitánya volt, az első nagy seregszemle, amelyen a politika irányt akart mutatni a művészetnek. A művészektől propaganda feladatot vártak, a munkásábrázolásoktól a heroikus, örömmel az épülő jövőbe néző, szocialista embereszmény bemutatását várták el. 1950-ben még - talán pusztán a témának köszönhetően — örültek Dobroszláv bányászának, a következő években azonban a tatabányai vájár igazsága, nyersesége már kevés volt. Művelődő, vitatkozó, örömmel termelő, 9 Igaz Szó, 1947. február 8. 10 A Tatabányai bányász arcképe, a többi archív fotón fennmaradt festménnyel együtt ismeretlen helyen lappang. Ezt a képet az I. Magyar Képzőművészeti Kiállításról a minisztérium vásárolta meg, és egy lengyel dele-gációnak ajándékozta. Méretei nem ismertek.
