T. Dobosi Viola: Ősemberek az Által-ér völgyében (Tata, 1999)

merjük a vegetációt. A ma élő azonos vagy rokon növényfajok fény-, víz- és hőmennyiségigényéből következtetve bebizonyosodott, hogy a mésztufamedencék környékén az előember-telepek idején a mainál melegebb, kedvezőbb éghajlat uralkodott: a januári átlag sem süllyedt - 3 °C alá. A gazdag és változatos növényvilág, a színes virágú apró lágyszárúaktól a sudár fenyőkig feltehetően nem csupán, vagy nem elsősorban esztétikai, sokkal inkább a hasznossági szempontból lehetett fontos. Semmi tárgyi bizonyítékunk nincs a növények különböző részeinek hasznosításáról, de a 9. kép Orgona mai ismereteink, szokásaink szerint táplálékforrást a következő növények jelenthettek: - a ma gyümölcséért termesztett növények vadon növő ősei: szeder, alma, kökény, szőlő, dió, olíva; - olyan ehető növények, amelyek ugyan később sem háziasítottak/nemesítettek, de ma is gyűjtik és feldolgozzák/fogyasztják: csipkebogyó (vadrózsa termése), mogyoró, berkenye bogyója; - egyéb ehető növények, amelyek a mai európai étrendbe nem illeszkednek: fenyők magja, cédrusmag, ostorfa termése, makk. Ha hozzávesszük, hogy a nedves és meleg környezetben számos kalaposgomba megteremhetett, akkor ekképpen foglalhatjuk össze a növényi élelmiszerforrásokat: kora nyártól késő őszig (szedertől a makkig, dióig) gyűjthető, s akár évhosszat is tárolható volt a megfelelő mennyiségű, tápértékben, vitaminban gazdag növényi élelmiszer. A várakozás ellenére a tűzhelyeken nem találtak a régészek faszenet. Az öröm után, amit amiatt éreztek, hogy megtalálták a tűz használatának bizonyítékait, Vértes László kísérletekkel próbálta meg rekonstruálni az őskőkori tűzrakási szokásokat. A természetes úton keletkezett tüzet bizonyára fával rakták meg vagy vitték be a telephelyre, de a parazsat tartósan már apróra tört, zsíros csonttal őrizték meg. A csont magas égési hője a fát hamuvá égette, s ami az előember tűzhe28