T. Dobosi Viola: Ősemberek az Által-ér völgyében (Tata, 1999)

Ebből a két meghatározó környezeti tényezőből két fontos következtetés adódik: Néhány négyzetkilométeres körzetben az erózióbázis egységes, a források a térszín azonos magasságban lévő legalacsonyabb pontján törnek felszínre. így egy szűkebb körzetben az azonos tengerszint feletti magasságban mutatkozó mésztufatakarók egyidősek. Az ezekből előkerült őslénytani-régészeti leletek kölcsönösen segítenek a terasz- vagy mésztufa keletkezésének, a leletek beágyazódásának pontos idejét megállapítani. Rövidebb-hosszabb időszak csapadékmennyisége és a mésztufaképződés közötti szoros kapcsolat pedig lehetővé teszi, hogy a mésztufa lerakódásának ritmusából, a mésztufarétegek közé lerakódott egyéb, laza üledék minőségéből az éghajlatra, végső soron az ősember fizikai környezetére következtessünk. A meszes vizű forrás gyakran medencéket épít, ezeket láthatjuk Magyarországon pl. a Szalajka-völgyben, a fátyolvízesésnél, vagy cseppkőbarlangokban a sztalagmitok (a barlang padlójáról felfelé növekvő cseppkőképződmény) oldalán. Ezek többnyire néhány centimétertől deciméterig terjedő átmérőjűek. Sokkal méretesebb mésztufamedencéket láthatunk távoli tájakon, legközelebb a Plitvicai-tavaknál (Horvátország), a Yellowstone parkban (USA) vagy Törökországban. Ezek a nagy mésztufamedencék, váltakozó magasságú falakkal körülvéve, kiszáradás után bármikor alkalmas helyek lennének a megtelepedésre éppúgy, mint a jégkorszak idején voltak az ősembereknek. Az Által-ér völgyében ez a mésztufatakaró őrizte meg két világhírű ősembertelep maradványait, amelyet a Gerecse peremén nyíló barlang középsőpaleolit vadásztanyája egészít ki olyan hármassá, amely párját ritkítja az ország őskőkorának történetében. 9