Fehér Csaba: Tóth-Kurucz János – A leányvári kövek vallatója (Tata, 2010)

Válogatás Tóth-Kurucz János irodalmi műveiből

93 És Zoltán községei közül az egyikben éppen olyan tiszteletes székelt, akinek még nem tett kedvére egy legátus sem! Drukkolt is szörnyen! Rábeszélt engem is, hogy tartsak vele. Úgy is lett. Szerencséjére a szigorú híréről ismert hely a második ünnepre volt osztva, az első ünnepre az előző községhez értünk. Igen szívesen fogadott a tiszteletes, s mindjárt papramorgóval kínált, amely szerinte prédikáció előtt nem árt. Azután mentünk a templomba. Én is beültem a tiszteletes uram mellé a szószék aljába, és Zoltán az első zsoltár után fölment. Fehér lett, mint a fal, s láttam, mint ülnek ki a gyöngyök a homlokára. Igazán most már vele együtt drukkoltam, és feszült figyelemmel vártam, hogy mit fog csinálni. Elkezdte a miatyánkot, melynek közepétől kihagyta a legszükségesebb mindennapi kenyerünket, és rácsapta az áment. Következett azután a beszéd. Remegő hangon, egy pontról le nem véve a szemét, elmondta már vagy félig, de még a Megváltót föl sem támasztotta, midőn elvesztve szeme elől a sort, megszakadt. Kínos csönd következett egy pár másodpercig, azután ismételte utolsó szavait, motyogott még valamit, és a kisegítő konklúzió megint csak az Ámen lett. És a tiszteletes úr olyan jó ember volt, hogy templom után még gratulált is Zoltánnak a szép beszédért. Estefelé azután befogtak, és átvittek bennünket az emlegetett kritikus helyre. Künn a kerítésnél várt már bennünket a tiszteletes, egy barátságos arcú, tipikus magyar alak: - Hozta Isten öcsém, kerüljenek beljebb. Azt sem kérdezte kik, mik vagyunk, miért jöttünk ketten, csak tuszkolt bennünket befelé. - Diákember, fiatalember hamar megéhezik, kész már a vacsora is, tessék, tessék! Jobbképű embert, szívesebb fogadást alig láttam még. A papné is igazi úriasszony, első látásra tiszteletet és szeretetet ébresztő matróna volt. Már hozzá is láttunk a vacsorához, midőn még benyitott valaki: a papnak a leánya. Olyan volt ő öcsém, mint a harmattól rezgő-feslő pünkösdi rózsa, soha addig még oly bájos teremtést nem láttam. Nem tudtam én róla levenni a szemem. Úgy éreztem, hogy valami zsibong a lelkemben, s egyszerre kezdtem érteni Zolti barátom költészetét, az ő édes bús nótáit.