Petényi Sándor: A baji nemesi udvarház gazdasági tevékenységéről, különös tekintettel a tímárkodásra. Adatok a középkori magyar bőripar történetéhez (Tata, 2010)

II. fejezet: A tímári munka

hajtották be a király számára.130 Nem szólok itt arról a mennyiségről, melyet más, Stájerországon és Karintián át vezető úton hajtanak évente Itáliába, s amely nyilvánvalóan az előbbinél nem kevesebb, hiszen Itália nagy része, amint azt fentebb elmondottuk, fogyasztja húsukat. Arról a marhamennyiségről nem beszélek, melyet évente Morvaországba hajtanak.131 Magyarország egyes vidékein mind nagy, mind apró vadakat is mind a nemesség, mind a köznép mindenhol egyenlőképen vadássza, fogja, ki-ki szüksége vagy kedve szerint.”132

A Magyarországra elvetődött külföldieknek is szemet szúrt az állatok hihetetlen bősége. Bertrandon de la Brocquiére 1433-ban írta Szegeden járván, hogy „ki háromnégyezer lovat óhajtana, e városban találhatna annyit is. A lovak oly olcsók, hogy bárki tíz magyar forintért igen szép csődört vehetne.” „Utam ismét szép síkságon vitt keresztül, hol a lovak vad állatokhoz hasonlóan, egészen szabadon élnek, még pedig egymást éri a sok ménes, ez az oka, hogy a szegedi piacon annyit láthatni.”133

Cuspinianus leírása szerint Ausztriába évenként öt országos vásárra sok ezernyi ökröt hajtanak, ahonnan eljut a magyarországi ökör a bajor, tiroli, sváb tartományba is. A bécsi hetivásárra pedig 2-300-ával hajtják a magyarországi ökröket egész éven át.134 Hatalmas mennyiségűnek tünteti fel az Itáliába menő szarvasmarha kivitelt is, amely részben Dalmácián keresztül vízi úton részben Krajnán át szárazon hajtva jutott el.135

130 A kereskedők a parasztoktól és a mezővárosi polgároktól Pesten, illetve Fehérváron vették át a szarvasmarhát, amit aztán továbbhajtottak az országból. (KUBINYI 1994, 40.)

131 A morvaországi Auspitz vásárai is teljesen a magyar marhára voltak utalva. (KUBINYI 1994, 40.)

132 OLÁH 1985, 74-75. A vadállatok bőségére konkrét adatot is hoz. ATemes és a Duna közötti rész leírásakor említi, hogy „a szóbeszéd szerint gyakran láttak olyan szarvas- és dámvadcsapatot, melyhez három-, négy-, sőt több ezer állat tartozott”. (OLÁH 1985, 69.) („saepe visus esse dicitur grex cervorum, cervarum et damarum trium, quatuor et plurium millium.’) (OLAHUS 1938, 29.)

A jobbágyok vadakra történő korlátlan vadászata csak az 1514-es parasztháborúig bezárólag igaz, utána megszűnt.

133 SZÁM ÓTA 1891, 92. Minden nemes — már aki tehette — tartott ménest. (ENGEL 2001, 50.)

134 Mások az osztrák határvárosok várásáraira kihajtott nagy számú marhákról írnak: „1525 előtt minden évben évenként 5 marhavásárt tartottak (Bruck, Getzendorf, Himberg, Ebenfurt, Laxenburg), ahová régi idők óta 8-10—16-20 ezer marhát hajtottak fel.” (TAKÁCS 1906, 127—128.)

135 SZÉKELY 1961, 319. A Radkersburg—Ptujon át folyó szarvasmarha export a török betörések ellenére a Jagelló-korban is tovább folyt (KUBINYI 1994, 24.), amihez jelentős borkivitel is járult. (KUBINYI 1994, 12.)

75