Petényi Sándor: A baji nemesi udvarház gazdasági tevékenységéről, különös tekintettel a tímárkodásra. Adatok a középkori magyar bőripar történetéhez (Tata, 2010)
II. fejezet: A tímári munka
A rendelkezésünkre álló adat alapján azt ugyan nem lehet bizonyítottnak venni, hogy a tényleges okkal, azaz azzal, hogy a lazább szerkezetű, gyengébb minőségű bőrnek a meleg éghajlat az oka,110 tisztában voltak, de azt igen, hogy a mediterrán vidéki (itáliai) és pl. a magyar bőr közötti minőségi különbség a középkori ember számára is nyilvánvaló volt.111 Mint arról korábban már volt szó, a bőrök konzerválásának két módja ismert, mégpedig a szárítás és a sózás. A középkori tartósítási módokra — és arra, hogy azokat abban az időben hogyan végezték — azonban nem sikerült egykorú adatot találni, így csak a néprajzi megfigyelések és egy XVIII. századi forrás alapján lehet következtetni rájuk, azaz feltételezésekre vagyunk utalva. A néprajzi leírások szerint a nagyobb állatok vastagabb bőreit többnyire besózták, és megfelelően összegöngyölve hűvös helyen (pincében) tartották. Itt két-három hétig is elálltak a pállás, nyüvesedés veszélye nélkül. Ekkor azonban már el kellett vinni a tímárhoz, ha nem akarták, hogy károsodás érje.112 A kisebb állatok vékony bőreit nem sózták, hanem szárították. Tapasztalatból tudták, hogy a frissen fejtett bőrök közül a vékonyak tartósításának a szárítás a legmegfelelőbb módja; nemcsak azért, mert ez az olcsóbb, hanem azért is, mert a só árt a juh-, birka- és báránybőrök értékes gyapjának. Szárítás előtt a bőröket a négy lábnál, a térdeknél és a fejnél ágakkal kipeckelték, ami lényegében a bőr ráncmentes kifeszítését jelentette annak érdekében, hogy a száradás alapos és egyenletes legyen. A szárítást legkésőbb a nyúzás után113 egy nappal meg kellett kezdeni, mert ezután már a bőr erjedni kezdett és büdösödön.114 Sok helyen szárítottak, elsősorban a ház 110 Ez annál is inkább igaz, mert háromszáz évvel később La Lande az írországi marhák vastag bőre és a franciaországi marhák vékonyabb bőre közötti különbség okát, mint az fentebb olvasható volt, az írországi legelőkben jelölte meg. (LA LANDE 1766, 323.) 111 Nem lehetett egykorú adatot találni arra, hogy a középkori emberek számára nyilvánvalóak voltak olyan dolgok, mint az, hogy az állatnak azon az oldalán gyengébb a bőr, amelyiken alszik, az igás állat bőre kevésbé jó minőségű, mint az igába nem fogotté, vagy a ridegen tartott állat bőre rosszabb, mint az istállózotté. Ám ez mind olyan tapasztalati úton elsajátítható ismeret, amely abban az időben, amikor még az ember és a természet kapcsolata szorosabb volt, és az állatokkal való törődés részét képezte a rendszeres napi feladatnak (vagy éppen a megélhetéssel volt egyenlő), sokkal inkább részét képezhette az általános tudásanyagnak, mint manapság. 112 A pállott bőröket könnyű volt megismerni, mert ezek színe már sárgás-piros volt, és ráadásul szagosak is voltak. A meghibásodásokat többnyire csak munka közben, a gyapjú eltávolítása után vették észre. (NAGY 1971, 194.) 113 Az állatok vágási ideje szabályozott volt, illetve igazodott a természethez. A bárányokat általában március elejétől május végéig vágták. A juh és a birka szezonja csak nyírás után, július végén indult, és októberig tartott. Az ekkor vágott állatok bőreit a szűcsök is használni tudták, mivel nem hullott a szőrük, illetve a gyapjújuk, tehát előnyösebben voltak értékesíthetők. (NAGY 1971, 195.) 114 A megfigyelések szerint régebben, amikor a kecskét, juhot és a birkát levágták, többnyire lefektették őket a földre, lábuk közé hanyatt, megfogták két hátsó lábukat, és átszúrták a nyakukat. Miután kifolyt a vér, még a földön végighasították a bőrüket mind a négy lábon hosszában, majd lebontották azt a lábakról, de nem 69
