Petényi Sándor: A baji nemesi udvarház gazdasági tevékenységéről, különös tekintettel a tímárkodásra. Adatok a középkori magyar bőripar történetéhez (Tata, 2010)
II. fejezet: A tímári munka
körül, kerítésen, de még faágon is. Azonban a váratlan eső, a nap közvetlen heve, a hirtelen feltámadt szél veszélyeztethette, károsan befolyásolhatta annak alapos és egyenletes voltát.115 A sózás korábban leírt mai technikája és XVIII. századi módja szinte teljesen azonos, ahogy az La Lande leírásából kitűnik: „Amennyiben a hentes nem adja el mindjárt a nyersbőreit a tímárnak, akkor azt be kell sóznia, ha nem akarja annak kockázatát vállalni, hogy a bőrök megromoljanak. Ehhez timsóval kevert konyhasóra van szükség. Ezt vékonyan rá kell szórni a bőrre. Télen több só kell, mert ilyenkor nehezen, lassabban szárad a bőr, és így tovább tart az az idő, mialatt a bőr megromolhat.”116 „A besózott bőröket egymásra rakják, és így hagyják 3-5 napig, hogy a sónak legyen ideje arra, hogy szétfolyjon és mindenütt felszívódjon a bőr rostjaiba, így az a romlás veszélye nélkül száradhat ki. Nyáron rendszerint erre 8 nap, de télen 14 nap kell. A szárítás alatt a bőr vágóhídi súlyának négyhetedét elveszti.”117 Mivel mindkét tartósítási mód viszonylag egyszerű volt, nem valószínű, hogy a középkorban gyökeresen másként konzerválták volna a bőröket, közvetlen adat hiányában azonban a sózásos eljárás léte bizonytalan, így ennek vonatkozásában találgatásokra vagyunk utalva. Az Árpád-korban a szarvasmarhák mérete jóval kisebb volt, mint a középkor második felében,118 és a bőr felületének nagyságát illetően ekkor még nem volt olyan jelentős a különbség az apróbőrös állatok és a szarvasmarhák bőre között, ami a szárításos tartósítás felé utalhat. A bőrvastagság tekintetében azonban minden bizonnyal akkor is különbség lehetett, ami viszont a szarvasmarhák bőrének sózásos konzerválása mellett szól. A középkor második felében elterjedő nagytestű szarvasmarha esetében már a teljesen, mert a térdtől lefelé eső részt meghagyták rajtuk. Ezután végighasítottak a hason, egészen a hátsó részig és lefejtették a „szalonnás szügyét”, mert az hozzátapad a bőrhöz. Ha már a hasról is leszedték a bőrt, az állatot két hátsó lábánál felakasztották. Ezután elkezdték „dunszolni”, azaz a mesterek ökleiket a bőr alá tették, így fejtve le a bőrt. A bárányt elejétől végig egy pecekre és istrángra akasztva nyúzták. Bőrét nem hasították végig a mellén. Kifordítva teljesen levették a fejével, mindenével együtt (tömlőre nyúzás). Ily módon egyben maradt a bőre, és már csak a szűcs vagy a tímár vágta végig a hasán a készítés elején. A dunszolás és a tömlőre nyúzás megóvta a bőrt a késsel való bevágásoktól, a falusi ember ugyanis késsel vagdosta a bőrt, és ezzel vakmetszéseket csinált rajta. (NAGY 1971, 193.) 115 A rossz nyúzásból és gondatlan szárításból, illetve sózásból eredő hibák mellett olyan egyéb károsodások is érhették a bőröket, amelyek még a vágás előtt, az állat életében keletkezhettek a rideg állattartás következtében, pl. kutya- vagy farkasharapások, élősdiek (rovar, kullancs stb.) okozta többé-kevésbé behegedt sebek. A meghibásodásokat többnyire csak munka közben, a gyapjú eltávolítása után lehetett észrevenni. Ezeket a hibás darabokat már csak korlátozottan tudták felhasználni pl. bélésnek vagy irhának, felsőbőr céljára már nem voltak alkalmasak. (NAGY 1971, 194.) 116 LA LANDE 1766, 325. 117 LA LANDE 1766, 327. 118 Magyarországon a XIV-XV. században a különböző földrajzi területeken tartott szarvasmarhák eltérő fajtájúak voltak, és a közepes-, valamint a nagytestű szarvasmarha mellett még megtalálható volt a kistestű szarvasmarha is. (VÖRÖS 1992, 233.) 70
