Petényi Sándor: A baji nemesi udvarház gazdasági tevékenységéről, különös tekintettel a tímárkodásra. Adatok a középkori magyar bőripar történetéhez (Tata, 2010)
II. fejezet: A tímári munka
vasszal és nyáron, amikor nagyobb a meleg75, de akkor is, ha lenyúzásuk után gyors lehűtésükről nem gondoskodnak.76 A konzerváláshoz általában a lenyúzást követő 1-3 órán belül hozzá kell kezdeni, de még télen sem lehet egy napnál többet várni, csak olyan módszert és anyagot lehet hozzá használni, ami lehetővé teszi, hogy könnyen vissza lehessen helyezni eredeti (zöld) állapotába (eredeti víztartalomra), és minden konzerváló szertől meg lehessen tisztítani. Olyan anyagok, melyek a bőrre cserzőleg hatnak vagy a nyersbőrből nem távolíthatók el, nem használhatók fel, mert a későbbi cserzést befolyásolják. A nyersbőr konzerválásához használt két legelterjedtebb módszer a szárítás és a sózás. A szárítás a konzerválás legolcsóbb és legegyszerűbb módja, ám a szárított bőrökből sohasem készülhet olyan jó minőségű készbőr, mint amilyen a sózottakból, mivel szárításkor a nyersbőrök rostjai összetapadnak, ezért az ilyen bőr sohasem ázik föl olyan tökéletesen, mint a sózott, és nem tud felvenni annyi vizet sem. A szárítás során az eredetileg körülbelül 50-70% vizet tartalmazó nyersbőrből a víz nagy részét elvonják. Ha ugyanis a bőr nedvességtartalma nem éri el a 12%-ot, akkor az már nem rothad. Szárításkor azonban több dologra is figyelni kell. Fontos, hogy a folyamat árnyékban, ne magas hőmérsékleten történjen, és viszonylag gyorsan menjen végbe. Ha a hőmérséklet magas, enyvesedési folyamat léphet fel, amely különösen a fekete bőrök esetében gyakori, mivel ezek viszonylag könnyen felmelegszenek. A bőröket kifeszítve kell szárítani, mert ha a bőr ráncos vagy rudakra van akasztva, akkor a ráncos, illetve a felfekvő helyeken nem éri levegő, ezért azokon a részeken nem szárad ki tökéletesen, és a későbbiekben a ki nem száradt helyek rothadásnak indulhatnak. Ezért nagyon fontos és lényeges, hogy a bőr belseje is rendesen 75 A XIII. sz.-i Itáliában pl. a luccai Arte della Pelleria címen kiadott szabályzat szerint a hentesek a nyersbőröket kizárólag csak éjjel adhatták át a tímároknak (BRAVO é. n., 209.), szemben pl. a hűvösebb éghajlatú Magyarországgal. Legalábbis ez derül ki a budai mészárosok 1481-es céhlevének 6. cikkelyéből. Itt ugyanis IV. Béla egy oklevelére hivatkoznak, amelyben elrendelte, hogy az állatbőröket a mészárszékben, a húsok mellett árulják. Ezt a cikkelyt egyébként a Budai Jogkönyv is átvette. (KUBINYI 1973, 37.) (103. „Von derr maisterr felisch hagker rechtenn. Dy Maister fleischagkerr sülien ir fiech anderswo slahen nicht, dan auf der gemain slachprugken pey der Tonaw, vnd das soi geschehen altzeit pey dem schon liechten tag. Auch sülien sy haut oder dy leder, also vor dem vleisch, vntter den vleisch pengken vnd nyndert anderswo verkauften. Wer do wider thuet, vnd dar mit erfunden wirt, der soll Verliesen dy haut vnd soi verpüest werden dem gericht mit einem gesmeidigen[lewt] lot Silbers. ”) (MOLLAY 1959, 101.) Igaz a budai mészárosok céhlevele megengedte, hogy a bőröket ne csak a mészárszékben, hanem házaikban is árusíthassák, ennek oka azonban az volt, hogy a bőrök meglehetősen büdösek voltak. (KUBINYI 1973, 123.) A mészárszék egyébként nyílt árusítóbódé volt, árusítópaddal, kampókkal (KUBINYI 1973, 57.), ahol nemcsak húst és bőröket, hanem faggyút és halat is árultak. (KUBINYI 1973, 123.) Mint ahogy a Jogkönyv fent idézett passzusából kiderül, csak a Duna mellett épült közös vágóhídon vághattak marhát, éspedig világos nappal. A vágóhídról összefüggő testrészeket szállítottak a piacra, és ott történt a különböző húsok további bontása. A mészárosok az állatokat azonos módon darabolták fel, mert a vágások, hasítások a különböző állatok azonos csontjain figyelhetők meg. A mészárszékeken azonban a húsokat nem csontozták ki aprólékosan, és az ilyen csontos hús került aztán a városi háztartások konyháiba. (VÖRÖS 1992, 232.) 76 HOLLUB 1948,19. 62
