Petényi Sándor: A baji nemesi udvarház gazdasági tevékenységéről, különös tekintettel a tímárkodásra. Adatok a középkori magyar bőripar történetéhez (Tata, 2010)
Mellékletek
6. melléklet zési rítus teljesen mellőzi a sírokba áldozati húsételek vagy teljes állatok temetését. A lelőhely állatcsontanyagából mindeddig csak rövid áttekintés született.1 E régészeti állatmaradványok alapján elsősorban az egyes fajok korabeli húsfogyasztásban játszott szerepének fontosságát ítélhetjük meg, főbb testtájaik táplálkozásiam jelentőségét. Ugyanakkor számos, nem étkezéssel kapcsolatos megfigyelést is tehetünk. Ezek közül a gyakorlati élethez kapcsolódnak a különböző kézműves tevékenységekre utaló állattani leletek, szerencsés esetben a középkori hiedelemvilággal kapcsolatba hozható állatmaradványok. Adataink mindegyike a középkori udvarházban egykor lakók életmódjának jobb megismerését segíti. A leletanyag ismertetése Baj-Öreg-Kovács-hegy udvarházának gödreit létrehozó viszonylag kis középkori népesség mai mércével mérve ugyan csak szerény mértékben szennyezhette szélesebb környezetét, a hulladék viszonylag nagyfokú helyi felhalmozása (mintegy másfél métermázsa állatcsont!) azonban megkönnyíti a középkori élet számos vetületének jobb megismerését ezen a fontos lelőhelyen. Az állatcsontleletekből kideríthetjük az egykori lakosság táplálkozási, de legalábbis húsevési szokásait, felmérhetjük az életkörülményeiket biztosabbá tevő állattartás legfontosabb háziállatait, valamint a vadászat szerepét. A maradványok mennyisége és meghatározhatósága Már az 1993-1994-es feltárások régészeti állattani vizsgálata is számos vad- és háziállatfaj meghatározását tette lehetővé. A lelőhelyről azóta több mint 3500 állatcsont töredéke került elő, amelynek súlya meghaladta a másfél métermázsát. Ez a két számadat egyrészt utal a leletanyag jó állapotára, viszonylag kismértékű töredezettségére: mindössze félezer csonttöredék meghatározása volt csak közelítőleg, a szilánkok mérete alapján lehetséges. Ezeket a letöredezett diagnosztikus jegyek híján csak a „nagy termetű patás” (szarvasmarha, ló, szarvas, vaddisznó), illetve „kis termetű patás” (juh, kecske, őz, házisertés) csoportba lehetett sorolni. A nem meghatározható csontok aránya más lelőhelyekhez képest meglehetősen alacsony (a teljes csontanyag 1/8 része), ami a leletanyag viszonylag kisfokú töredezettségére utal. Ugyanakkor nem független ez a jelenség a leletek kézi gyűjtésétől sem: a szitálás és iszapolás hiánya elkerülhetetlenül a nagyobb, könnyebben felismerhető állapotban megmaradt csontdarabok javára tolja el a leletanyag összetételét. A régészeti állattanban szokás a bizonytalan eredetű agancstöredékek külön számítása is, hiszen ez a jól megmunkálható, megbecsült nyersanyag (hacsak nem a koponyához nőtt állapotban kerül elő) kora tavasszal hullott állapotban, gyűjtö-1 Bartosiewicz 2000. 306
