Petényi Sándor: A baji nemesi udvarház gazdasági tevékenységéről, különös tekintettel a tímárkodásra. Adatok a középkori magyar bőripar történetéhez (Tata, 2010)
III. fejezet: A középkori magyar bőripar
voltak átfedések a különböző ágazatok mestereinek tevékenységei között, ez azonban Nyugat-Európa más országaiban is jellemző volt, amint ahogy számos angol példából kitűnt. A magyar bőripar középkori fejlettségének, a felsőfokon alkalmazott bőrkikészítési technikák mellett még legalább két fontos oka volt. Az egyiknek azt lehet tekinteni, hogy a bőrök állatokról történő lenyúzásának, a nyersbőrrel való foglalatosságnak, konzerválásnak is megvolt a magas színvonalú külön kultúrája, amely az állatok és azok bőreinek alapos ismeretén nyugodott. Ez ugyan nem különült el élesen a bőr kikészítésének, cserzésének folyamatától, de nem volt minden részletében a szorosan vett tímármunka része sem, hanem megelőzte azt, és az állattartókhoz (esetleg a mészárosokhoz) volt köthető. Ettől függetlenül e kultúra nagy része a tímároknak szintén a sajátja volt, hiszen munkájuk a nyers, valamint a konzervált bőrök tulajdonságainak, jellemzőinek ismeretén alapult, és az iparosok nagyjából tisztában voltak azzal is, hogy a különböző állatok bőrei milyen tulajdonságokkal bírnak, és melyik állat bőre milyen termék előállítására alkalmas. A bőrök ismerete mellett a másik ok, illetve feltétel a kellő számú állat, vagyis a megfelelő mennyiségű és minőségű bőr megléte volt, hiszen arra alapulhatott tímáripar, amire aztán ráépülhetett a többi, a bőrt már felhasználó iparág. Magyarország pedig a középkorban vad-, illerve háziállatokban legendásan gazdag volt, az ország gazdaságában az állattartás, valamint az állat- és bőrexport az egyik meghatározó elemet jelentette. Ökrökből nagyon korán felesleg jelentkezett a királyságban. Kálmán (1095—1116) I. törvénykönyvében már engedélyezte ezeknek az állatoknak az exportját, az 1288-as esztergomi vámtarifában pedig már azokról a nagy testű ökrökről is említést tesznek (ezeket már ebben az időben is piacon kívül vagy szekérben hajtottak ki a határvidékre), amelyek exportja a középkor második felében az ország egyik legnagyobb bevételi forrását jelentette. Az ökrök értéke az aranyéval volt egyenlő, aki tudott, az kereskedett velük. Az export volumenére lehet következtetni abból, hogy az osztrák, délnémet és észak-olasz városok húsellátása a magyar szarvasmarhaexporttól függött. Hasonló volumenű volt a nyersbőrkivitel is annak ellenére, hogy erre is csak a hazai ipar szükségleteinek biztosítása után kerülhetett sor. Abban, hogy a bőripar a honfoglalás után is megőrizte korábbi jelentőségét, nagy szerepe volt még annak, hogy a középkor folyamán továbbra is fennmaradt a bőrárukra való igény. Ez a mélyen a múltunkban gyökerező, nagy hagyományokkal bíró ipar tehát széles belső piaccal rendelkezett a későbbiekben is. A nemességtől a jobbágyságig valamennyi társadalmi rétegnek szüksége volt bőrárukra, mert a ruházkodás, a fegyverzet, a lótartás és általában a mindennapi élet fontos tárgyai közül jónéhány csak bőrből vagy jobbára bőrből volt elkészíthető. Hasonló folyamat figyelhető meg más, a honfoglalók által magas színvonalon űzött ipar (fém, fa, esetleg a kerámia) esetében is. Azaz mind a fém- (kovács, ötvös), mind a faipar vagy a kerámiaipar mestereinek tudása, ipara áthagyományozódott a közép205
