Petényi Sándor: A baji nemesi udvarház gazdasági tevékenységéről, különös tekintettel a tímárkodásra. Adatok a középkori magyar bőripar történetéhez (Tata, 2010)
III. fejezet: A középkori magyar bőripar
átalakítására. Arra is érdemes kitérni, hogy a bőrtárgyakat nem csak fémveretekkel díszítették, illetve annak ellenére, hogy pl. egy övnek vagy tarsolynak nem volt fémverete, az még lehetett díszített. A metszéses, illetve intarziás díszítés léte fényt derít a bőrrel foglalkozók munkájának precízebb, finomabb eljárást alkalmazó díszítő oldalára is. A felhasznált motívumkincs valószínűleg azonos volt azzal a motívumkinccsel, melyet a bőröket fémveretekkel ellátó ötvösök használtak. Mindez azt jelzi, hogy az anyagi kultúra tárgyaival kapcsolatos esztétikai igény nemcsak a fémvereteket megfizetni tudó gazdagabbakra volt jellemző, hanem a magyarság széles rétegeire. A honfoglalók feltehetőleg nem pusztán egyféle feldolgozását alkalmazták a bőröknek. Az egyes nagyobb földrajzi régiók, eltérő etnikumú szállásterületek érintkezési vonalain a különböző kikészítési módok szükségszerűen keveredtek. A vándorlás során egy ideig a magyarok szomszédaivá váló szlávoknál pl. a növényi cserzés volt az általános bőrkikészítési eljárás, a magyarság akár általuk, akár tőlük függetlenül is elsajátíthatta a bőrfeldolgozásnak ezt a típusát. Akárhogy is történt, a növényi cseres eljárás alkalmazására csak közvetett adatokat sikerült találni, ám ezek alapján is megalapozottan feltételezhető annak ismerete. Az eljáráshoz szükséges szőrkopasztáshoz használhatták a hamut (esetleg a meszet) vagy tejtermékek, gabona és só keverékéből készített oldatot, amelyhez hasonlót egyébként az általánosan viselt prémek kikészítéséhez a szűcsmunka során feltehetőleg amúgy is alkalmaztak. A bőröket feldolgozó eljárások leírása során támaszkodni lehetett a kora újkori adatokra, illetve a néprajztudomány eredményeire (azok felhasználására egyébként adott volt a lehetőség a régészeti objektumok feldolgozása során is), mivel a ma ismert bőrfeldolgozási módok már az antik időkre kialakultak és a középkoron át a recens időszakig lényegében nem változtak. A középkorban továbbra is a timsós-faggyús módszerrel készítette a magyar bőripar az ország haderejének legjellegzetesebb elemét alkotó könnyűlovasság felszerelésének jelentős részét, és feltehetőleg ennek a ‘magyar’ eljárásnak volt köszönhető az, hogy Magyarországon konstruálták meg a kocsinak egy olyan típusát, amelyhez bőr fuggesztőszíjakat használtak, hiszen csak a magyar mesterek ismerték azt a technikát, amellyel olyan tartós, nagy szakítószilárdságú bőröket lehetett gyártani, amelyek segítségével ennek a kocsitípusnak a szerkezete megépíthetővé vált. (Franciaországban biztos használtak hasonlót.) A timsós-faggyús technikával készített árukkal az ország jelentősebb exportot tudott lebonyolítani. Egész Európában keresettek voltak a híres magyar bőráruk, gyártásuknak franciaországi és német próbálkozásairól konkrét adatokat is sikerült találni. Az, hogy a tihanyi alapítólevélben két bőrös mesterséget is említenek, úgymint a tímárt és a lábbelikészítőt (vargát), a specializáció meglétét tárja elénk, és nemcsak a bőripar már korábban is meglévő jelentőségének továbbélését tanúsítja, hanem az iparág fejlettségét is, ráadásul mindezt közvetlenül az államalapítás után. Igaz a különböző bőripari mesterségek tevékenysége a középkor folyamán soha nem vált el egymástól teljesen, illetve a szétválást nem lehet általánosnak tekinteni, és feltehetőleg gyakran 204
