Petényi Sándor: A baji nemesi udvarház gazdasági tevékenységéről, különös tekintettel a tímárkodásra. Adatok a középkori magyar bőripar történetéhez (Tata, 2010)
III. fejezet: A középkori magyar bőripar
Összegzés A középkori bőripar történeti áttekintése annak érdekében történt, hogy az ásatásokon előkerülő tímárműhelyek szerepének, jelentőségének értékelése ne pusztán — az ebben a témában csak korlátozott eredményt felmutatni képes — régészeti eredmények alapján történjék. A korlátozott régészeti eredményeknek objektív okai vannak, hiszen a bőr megmunkálása során a tímárok jobbára a föld felett dolgoztak, amikor pedig a földben, akkor azt szerves anyagokkal tették, melyek általában ott nem őrződnek meg. Ezért annak érdekében, hogy a régészeti evidenciák annak megfelelően legyenek kezelve, amilyen szerepet a bőrfeldolgozás a középkori iparban, anyagi kultúrában betöltött, és ne az alapján, ami számunkra, régészek számára értékelhető, elengedhetetlen volt a bőriparra vonatkozó adatok egy jelentős részének összegyűjtése és a középkori magyar bőriparról egy többé-kevésbé koherens kép megrajzolása. Hiszen egy ilyen kép alapján lehet meghatározni a bőripari objektumoknak, tárgyaknak a szerepét nem csak a történeti fejlődésben, hanem az anyagi kultúrában is, nem pedig az alapján, amit a többi régészeti objektumhoz, leletanyaghoz képest mutatnak. A forrásokból kitűnt, hogy a bőripar nagyon fontos szerepet játszott a honfoglalók életében. A bőr erősség, tartósság és az időjárással szembeni ellenállóképesség tekintetében is felülmúlt minden más, akkor ismert anyagot. Az állattartáson alapuló életmód általában ki is kényszerítette az állatbőrök valamiféle feldolgozását, életre hívva a bőr feldolgozásának különböző változatait. Ez a magyarság esetében többé-kevésbé dokumentálható is. A legegyértelműbben honfoglalókhoz köthető bőrkikészítési mód, a timsósfaggyús eljárás lényege az volt, hogy a friss nyersbőrt minden erjesztési eljárás (hamu, mész) nélkül, pusztán csak késsel szőrtelenítették, aminek eredményeképpen a szőrök gyökerei a bőrben maradtak, ezáltal barkájának (külső rétegének) épsége megmaradt, így tömöttségében, rugalmasságában, szakítószilárdságában sokkal közelebb állt az élő bőrhöz, mint a növényi cserzéses eljárással készített anyagoké. A késsel való szőrtelenítés után dmsós-konyhasós oldatban dolgozták meg (taposták meg), ezután megszárították. Szárítás után parázs fölé tartották, hogy a melegtől a pórusok kitáguljanak, s így jól fel tudjon szívódni a forró faggyú, amellyel végül bekenték. Amellett, hogy ez az eljárás nagy szakítószilárdságú anyagot eredményezett (általában ökörbőröket dolgoztak így fel, a kész bőr pedig fehér színt kapott), még volt egy nagy előnye, mégpedig a gyorsaság. Ezzel a módszerrel ugyanis 2-4 hét alatt tudták kidolgozni a bőrt, míg a növényi cserzés 2-4 évig is eltartott. A timsós-faggyús eljárással előállított bőrökből készített kitűnő minőségű nyergek, szíj féleségek, lószerszámok, könnyű páncélzatok stb. biztosították a honfoglalók hadjáratai során azokat a technikai feltételeket, melyek segítségével a magyarok Nyugat- és Dél-Európa legtávolabbi csücskéig is el tudtak lovagolni. Fontos kiemelni, hogy az azonos eljárással készített bőrök azonos tulajdonságokkal bírtak, ezért lehetőség volt a bőrtárgyak eredeti céltól eltérő másodlagos felhasználására, 203
