Petényi Sándor: A baji nemesi udvarház gazdasági tevékenységéről, különös tekintettel a tímárkodásra. Adatok a középkori magyar bőripar történetéhez (Tata, 2010)
III. fejezet: A középkori magyar bőripar
A feldolgozás alapanyagairól is közölt egy részletes áttekintést La Lande,380 ami a korábbiakban már idézésre került (vö. az Allatbőrökről c. fejezet 66-67.)» ezért itt most újólag nem kerül tárgyalásra. A bőrök kidolgozásának folyamata az alábbiak szerint nézett ki: amint a friss bőrök a vágóhídról megérkeztek a tímárműhelybe, lefejtették a szarvakat. A bőröket először késsel megtisztították, de csak a zsír és húsdarabokat vágták le, majd folyó vízben kétszer-háromszor leöblítették, hogy eltávolítsák a vért. Ezután kaparóvassal (annak hátával), eltávolították a szőrszálakat. „Vannak bőrök, melyeket igen nehéz letisztítani, különösen télen. Ugyanakkor ezt a munkát nagy gondossággal kell végezni, ügyelni kell, hogy nehogy egy húscafat vagy valami más a felületet egyenetlenné tegye.” ,A bőröknek a hústól és a szőrtől való megtisztítása igen erős és kellemetlen bűzzel jár.” Miután a bőröket a szőröktől megtisztították egy napra folyóba helyezték őket, hogy a vér kiázzék belőlük. „A Gobelin folyót a tímárok annyira beszennyezték, hogy a vizét senki más nem tudta használni,381 ezért manapság a bőröket inkább dézsákban áztatják, három napig egy lében. Télen naponta egyszer töltenek utána friss vizet, nyáron azonban naponta kétszer, attól félve, hogy az apró rovarokkal megtelt víz a bőröket tönkre teszi. A kiáztatásnak ez a módja különben sokkal hosszadalmasabb, mint a folyóban... Ezért a bőröket néhány nappal tovább hagyják a kádakban ázni, hogy annál puhábbak és könnyebben kikészíthetők legyenek.” Áztatás után szárítják a bőröket és kicsorgatják belőlük a vizet, majd megkezdődik a dmsóval való kezelés, ami arra szolgál, hogy az anyag erőssé és kevéssé romlandóvá váljon. „Egy bőrhöz, mely egészen nyers állapotban 90 font súlyú, kb. 6 font timsóra van szükség. Egy 70 fontos bőrhöz 5 font timsó kell, és így tovább.”382 május és szeptember hónapok a legalkalmasabbak, de a munkát tulajdonképpen mindig el lehet végezni. (LA LANDE 1767, 58.) 380 LALANDE 1767, 57. 381 LA LANDE 1767, 59. 382 LA LANDE 1767, 60. A timsóról, annak tulajdonságairól és készítéséről is ad egy összegzést a szerző, bár sajnos arra nem szolgáltat adatot, hogy a magyarok hogyan jutottak hozzá: „A timsó erősen összehúzó hatású, túz hatására megolvad, meleg vízben oldódik. Egy rész sóhoz 14 rész víz kell. Összetétele kénes vagy vitriolos savból és agyagos földből áll, ahogy ezt Pott úr az 1760-as Mémoires De l’Academieben leírja. Timsó van egyébként a kőszénben, palában és tűzkőben. Általában szennyezett, más anyaggal kevert állapotban található. Erről részletesebben olvashatunk Bomaire úr Mineralógiája első kötetének 292. lapján. Timsólelőhelyek vannak Angliában, Svédországban, Franciaországban Valenciennes mellett és Salfatare egy részén Nápoly közelében. A salfatare-i fehér föld, és ami a szilárdságát és színét illeti, nagyon hasonlít a márgához. (LA LANDE 1767, 60.) „A vöröses színű valószínűleg nem olyan tiszta, mint a fehér, melyről fentebb szóltunk, mégis az előbbit kell választani, ha a bőrt magyar módra akarjuk kikészíteni, talán azért, mert a színezett szemcsék megakadályozzák a bőr túl erős összehúzódását. A fehér vagy más néven hegyi timsót a festők is használják, ha azt akarják, hogy színeik világosak, élénkek és tartósak legyenek ... ez szárazabb, csípősebb, az összehúzó hatása erősebb, ezért a bőrt túlságosan merevvé teszi. Szmirnában is van egy timsófajta, amely vörösesebb, mint az itáliai, de nem ilyen jó, kevésbé tömény, egyharmaddal többet kell belőle venni azonos hatás eléréséhez.” (LA LANDE 1767, 61.) A timsó főzése a következőképpen történt: „A timsóval kb. egyharmadáig töltünk meg egy ólomüstöt. A tűz hatására a só és föld szétválik, és az előbbi a felszínre emelkedik, így a nagyméretű kristályokat ki lehet emelni. A timsó azonban ebben az állapotában még nem eléggé tiszta, ezért feloldják meleg vízben, ami után 130
