Petényi Sándor: A baji nemesi udvarház gazdasági tevékenységéről, különös tekintettel a tímárkodásra. Adatok a középkori magyar bőripar történetéhez (Tata, 2010)
III. fejezet: A középkori magyar bőripar
„A timsót általában keverik konyhasóval,383 ami megakadályozza, hogy a timsó túlságosan erős összehúzó hatást fejtsen ki, mert a levegő páratartalmát magába szívja, így bizonyos fokig puhává és hajlékonnyá teszi a bőrt, de nem szabad túlságosan sokat használni, mert a bőr túlságosan is megpuhulna és igen száradna. Ha tehát meg akarjuk akadályozni, hogy a bőr keménnyé és merevvé váljék, kikészítéskor több sót használunk, ha azonban túl kevés sót használunk, akkor nem lesz elég puha, és a fagygyú, illetve a zsírok nem tudják átitatni.”384 A bőrök timsóba áztatásához nagyobb edényt, La Lande idejében üstöt használtak, amelybe bőrönként egy vödör tiszta vizet öntöttek.385 Ezt annyira fel kellett melegíteni, hogy a kezet és a lábat alig lehessen benne tartani, és ekkor 6 font timsót, valamint 3 és fél font sót kellett hozzáönteni. Mikor a só a vízben feloldódott, a hosszúkás dézsába vagy kádba dobott bőrökre ráöntötték a fokozatosan melegedő sós vizet, majd a bőröket egy munkás beletaposta a folyadékba, háromszor egymás után. A folyamat közben nem volt szabad megállni, majd ezt a háromszoros taposást megismételték még háromszor. Ezt a háromszoros eljárást nevezték első lúgozásnak, amit még négyszer kellett ismételni. (Tehát minden cserzés négy lúgban történt, mely során minden alkalommal háromszor taposták meg a bőrt.) Mindeközben a munkás nem kímélheti magát, és nem lehet gondatlan, mert különben károsodik a bőr. Miután a taposástól a timsó ismét kikristályosodik. Erről részletesen ír Nollet úr a Mémoires 1750. évi folyamában a 105. oldalon, valamint Fuggern úr Sur les Alumieres c. cikkében , mely a Mémoires 1765-ös évfolyamában jelent meg.” „Az üstöt, amelybe a timsót helyezzük, előzőleg igen gondosan ki kell tisztítani, mert az esetleges szennyezések a bőrt foltossá tehetik.” (LA LANDE 1767, 60—61.) 383 „Egy 90 fontos bőr esetén 12,6 font timsóhoz általában három és fél font konyhasót adnak, 70 fontos bőr esetén pedig 2 és háromnegyed fontot. Párizsban az ún. tőkehalsót használják, melyet a bérlők kötelesek minden hónap első keddjén beszolgáltatni a magyar módra dolgozó tímároknak. Ennek fontja nem több 5 sóinál (LA LANDE 1767, 61.), míg a raktári só 59 livre, vagyis fontja 11 és fél soi, ami olyan könnyebbséget jelent ezeknek a párizsi mestereknek, amit figyelmen kívül hagyni nem lehet. Más tartományokban kénytelenek konyhasót használni, de ebből nem vesznek többet, mint egy fél fontot, amit bár tilos, heringek sózására használt lével vagy üvegepével egészítenek ki.” (LA LANDE 1767, 62.) 384 LA LANDE 1767, 62. A só fontos szerepére már történt utalás a bőrök tartósítása kapcsán. A fent írtak alapján azt lehet mondani, hogy ha meg is lehetett oldani a bőrök egy jelentős részének tartósítását nélküle, a bőrök kikészítését már semmi esetre sem volt mód só hiányában elvégezni. Olyan fontos szerepet betöltő használati tárgyak készítése vált volna lehetetlenné a hiánya miatt, mint a nyereg, lószerszámok szíjazata, öv, páncél, fegyverzetborítások stb., melyeknek a középkorban vagy akár a honfoglalók világában meglehetősen fontos szerepe volt. Ennek ismeretében válhat talán világossá az, hogy István király miért indított hadjáratot az erdélyi sószállítmányokra döntő befolyással bíró Ajtonnyal szemben. (Ajtony vámosokat állított végig a Maros mentén, egészen a Tiszáig, és megvámoltatta István király Maroson leúsztatott sóját.) (KRISTÓ 2003, 100.) Ha egy esetleges sóhiány miatt leáll a bőrök feldolgozása, és emiatt a bőrtárgyak hiánycikkekké válnak, az az István kori gazdaságot és a haderőt válságos helyzetbe sodorhatta volna, melynek következtében az új, keresztény-feudális rend politikai stabilitása is erősen meginog. A hadjárat lehetséges okainak keresésekor fontos rámutatni a só korabeli jelentőségére, azaz arra, hogy nemcsak az étkezésben, a tartósításban is fontos szerepe volt, továbbá a feldolgozóipar számára is nélkülözhetetlen nyersanyagnak számított. 385 A vödör kilenc hüvelyk mély és széles. (LA LANDE 1767, 63.) Az üstök anyaga lehetett ón, bronz és réz. Középkori adatok alapján biztosra vehető, hogy cserzőüstöt nemcsak La Lande idejében, hanem a középkorban is használtak, ugyanis a pozsonyi Peter Diemetter tímárnak volt cserző üstje. (SZENDE 2004, 184.) 131
