László János - Schmidtmayer Richárd: Mátyás országa: Kiállítási katalógus (Tata, 2008)

Mezőgazdaság

MEZŐGAZDASÁG Növénytermesztés és nyomásos gazdálkodás A nyomásos gazdálkodás a megművelt és pihentetett földterület szabályos használatának váltakozásán alapult. A legelő állat megtaposta, azaz nyomta a gyomot, és megtrágyázta a földet. A szántás alá vett és bevetetlen földet évenként váltották. A művelés alá nem fogott föld a nyomásos gazdálkodásnál már nem a haszonvételből teljesen kivont parlag, hanem az ugar, amelyet a legelő állatok trágyáztak. Az ország nagy részén ekkor már a háromnyomásos rendszert alkalmazták. A falu határát két fő részre osztották: ugarra és művelés alatt álló földre. A megművelt föld nagyobbik részén ősszel vetettek, a jóval kisebbiken tavasszal. A nyomásos rendszerben a földközösség tagjainak alkalmazkodni kellett egymáshoz, csak így lehetett elkerülni, hogy a legelő állatok kárt tegyenek a vetésben. Az egy dűlőben levő, de különböző jobbágyokhoz tartozó földdarabok gazdáinak ugyanakkor kellett termőre fordítani a földet, ez az ún. nyomáskényszer. A földművelési újításoknak mint az ágyekének, nyakhámnak vagy a már említett háromnyomásos gazdálkodásnak köszönhetően több háziállat igavonóként való másodlagos hasznosítása is lehetővé vált. A növénytermesztés fellendülésének kifejezetten kedvező időszakot jelentett a 14-16. század. A fejlődő hazai városok ellátása végett növekedett a gabona-, a zöldség- és a gyümölcstermesztés. Az Alföldön annyira megnőtt a legelőterületek iránti igény, hogy a nagyobb szemveszteség ellenére is megjelent a kaszás aratás, mivel kaszával ötször nagyobb területet lehetett learatni, mint sarlóval. A 14-15. században szinte minden gazdasági eszköz átalakult. Kiszorult az ország dombos peremvidékére a túróeke és a rövid kasza. A legnagyobb változás az eke felépítésében következett be. Az ekékhez eketaliga és csoroszlya tartozott. Az eketaligának köszönhetően egyenletesebb lett az eke járása és szabályozhatóvá vált a szántás mélysége. Az ekevasak teljesen aszimmetrikusak, egyélűek s méretben is nagyobbak lettek. Kialakult a címervas: a szélesebb ekevassal szélesebb barázdát lehetett húzni. Az erősebb nyomás miatt az eketalp és az ekevas leszakadhatott, így ezeket összekötötték. Az ekevas tisztításához, illetve az állat nógatására használt eszköz volt az ösztöke. Állattenyésztés A század végére az állattenyésztés újra fontos bevételi forrássá vált. A kivitelben a délnémet területek és Eszak-Itália felé lábon hajtott szarvasmarha volt a legjelentősebb. Az istállózó állattartás az Alföld kivételével az egész országban elterjedt. Az Alföldön ekkor már ridegen tartott szürke szarvasmarhát tenyésztettek. A szarvasmarha-tenyésztéssel elsősorban a mezővárosok lakói és a falun élők foglalkoztak, kereskedelmébe azonban a városi kereskedőtőke és olykor a nemesek is bekapcsolódtak. Lovat elsősorban a gazdagabbak tartottak és tenyésztettek, hiszen a ló főleg a hadviselés és a közlekedés eszköze volt. Zabot a földesurak allódiumaikon, azaz saját kezelésű gazdaságaikban termesztettek. Fuvarozáshoz azonban a jobbágyok is használták a lovat, mivel Nyugat-Európához képest itt alacsony volt annak ára. Vannak adatok a lóval történő szántásra is. A húsételek terén főként marhahúsfogyasztásról maradtak fenn adatok. A sertéshús ritkábban fordult elő, annál gyakrabban szerepelt forrásainkban a szalonna. Sertést leginkább ott tartottak, 17