László János - Schmidtmayer Richárd: Mátyás országa: Kiállítási katalógus (Tata, 2008)

Mezőgazdaság

ahol erdei makkoltatással is hizlalhatták a kondát. A juhhús is kedvelt ételnek számított, de hasznosították bőrét és gyapját is. Baromfi csontleletek minden középkori faluban előkerülnek. A jobbágyok terményszolgáltatásai között rendszeres volt a baromfiés tojásszolgáltatás. A legelők terjedelme és kövérsége akkora, hogy sok ezer lovat, marhát, juhot, kecskét és más efféle állatot tarthat el. Szénából akkora tömeg van, hogy kora tavasszal a mezőkön az ott hanyagságból kaszálatlan maradt szénába tüzet szoktak vetni, hogy az új fű kisarjadhasson. [...] Nagy a méhek és a méz bősége. A lovak kiválóak, gyorsak, tetszetős szépségük figyelemre méltó; azokat tartják közülük jobbaknak, melyeket Erdély, Székelyföld és Oláhország nevel. Közülük sokan túltesznek még a török lovakon is, melyek egyrészt a leggyorsabbak, másrészt szépek. Nemkülönben annyi a marhacsorda, kecske- és juhnyáj, akkora a bőség mindenféle vadban, hogy nemcsak Magyarország érzi ennek előnyét, de a vele szomszédos tartományok is részesülhetnek belőle. A marhák egyrészt Itáliának Velence környékére eső teljes területét, másrészt Ausztriát, Morvaországot, Bajorországot, a Sváb hercegséget és Németország népeit egész széltében a Rajnáig ellátják élelemmel. Többször hallottam az adószedőktől, kiket a köznép harmincadosoknak nevez, hogy egy-egy marhavásár alkalmával, melyet Ausztriában Bécs városának környékén szoktak évente kétszer vagy többször tartani, harminc-, sőt több ezer marha adóját vagy harmincadját hajtották be a király számára. Nem szólok itt arról a mennyiségről, melyet más, Stájerországon és Karintián át vezető úton hajtanak évente Itáliába, s amely nyilvánvalóan az előbbinél nem kevesebb. [...] Arról a marhamennyiségről sem beszélek, melyet évente Morvaországba hajtanak. Oláh Miklós: Hungaria A legelő állatok mellső lábára erősített lánccal vagy kötéllel akadályozták azok szabad mozgását. A béklyólakat vasláncos mozgásgátló, amelyet rendszerint a ló két első lábára csatoltak. Szerepe az volt, hogy az állat ne tudjon elcsatangolni, a zárral ellátott béklyók pedig a lótolvajlást is akadályozták. A béklyó sebeket, sőt baleseteket okozhatott. Legelőre felügyelet nélkül kicsapott lovakra is fel szokták erősíteni. Szőlőtermesztés A 14. századtól jelentősen megnőtt a szőlő termőterülete az országban. A szőlő, mivel irtásföldnek számított, kívül esett a telekrendszeren, s - bizonyos megkötésekkel - a jobbágy tulajdonában állott. A szőlő különleges birtoknak számított, hiszen a szakértelmet kívánó művelés elismeréseként azt a jobbágyok szabadon adhatták-vehették. A jobbágyok között jelentős vagyoni különbséget eredményezett a szőlőművelés. A bornak általában tizedét adták természetben a földesúrnak {hegyvám). Nem minden település határában voltak szőlőhegyek, ezért gyakran a távolabb élők is igyekeztek ott birtokot szerezni. A szőlők ápolása gondosabbá vált, a 14. században már háromszor kapálták a szőlőt. A szőlőművelés fő eszköze a baltás szőlőmetszőkés. A szőlőmetszőkéssel alapvetően háromféle munkát végeztek: egyrészt a szőlőtőke művelésmódjában (vagyis a tőke idősebb részeinek kialakításában) használták, másrészt a szőlő metszésmódjában (vagyis a tőke alakjának - pl. fejművelés, lugasos művelés stb. - alakításában) és harmadrészt az éves veszszők metszésében. A Dunántúlon elterjedt a szőlőprés használata, míg az ország többi területén még inkább taposták a szőlőt, mert a préselt borokat gyengébb minőségűnek tartották. A szőlőkben általában még nem álltak épületek vagy pincék, mert azok elterjedése csak ekkor kezdődött meg a Dél-Dunántúlon. A leszüretelt termést a szabad ég alatt taposták és/vagy préselték, a további munkálatokat és tárolást a házaknál végezték. A bor A bor a középkori gazdálkodásban rendkívül fontos árucikk volt.