Fülöp Éva Mária – Kisné Cseh Julianna szerk.: Magyarok térben és időben. Nemzetközi Hungarológiai Konferencia. Tatabánya-Esztergom, 1996. május 28-31. (Tudományos Füzetek 11. Tata, 1999)

M. G. Ivanova–K. I. Kulikov: Az ősi udmurt mitológia és a Rigvéda

sadalom előtti korszakban a totemizmus, a nemzetségi társadalom idején a földművelő mitológia, a nemzetségi társadalmat követő korszakban a Krisztus, Mohamed, Buddha stb. tanításaira alapozott, jól felépített ideológia -, az emberek megőrzik hitvilágukban (a pogányságnál maradva) az összes dogmaformát, mivel a hétköznapi életben ezek nem ellentmondanak egymásnak, hanem kiegészítik egymást, szintetizálódnak, miközben fejlődnek és egymást gazdagítják. A zoomorf (totem) periódusban a szubjektív-objektív világkép az ember azon hitén alapozódott, hogy az ő és a természet élete egységes egészet alkot, a biológiai és a társadalmi tényező egyidejűleg és egységben működik. Az ember nem költi az alakokat, hanem bennük él és gondolkozik. Ez a mítoszteremtés. De itt a mítosz valamilyen különleges alkotói műfajként lép fel. Nem szándékkal jön létre, akárcsak a megismerési folyamat közvetlen formája. Mind a képzet, mind a mítosz fantasztikus a tartalmát tekintve, de realisztikus kategóriákként jelenítik meg e képzeteket. A mítoszteremtésnek realisztikus morfológiája van, ezért is fogadjuk el a mítoszokat történeti vagy félig történeti elbeszélésekként. Mint már fent szóltunk róla, a mitológiai világkép egyik alapegysége a kozmosz. A kozmosszal való kapcsolatteremtés a magasabb erők által megalkotott rendhez, a szépséghez és harmóniához közeledést jelenti. Onnan érkeznek az emberhez a legfőbb javak, a meleg és a fény, a Földet megtermékenyítő és az embert meggyógyító égi nedű. A bolygók és égitestek mozgásában öröktől való, a naptári ciklusokkal összefüggő rend uralkodik. És a világmindenség tengelye (az udmurtoknál Mudor kiz a neve), amely összeköti a Földet és a Kozmoszt, egyben a Világfa is, és a Föld és Kozmosz egységének alapja. A modern emberek keresztet állítanak a sír fölé, korábban egyszerű oszlopot állították oda, és ennek az alaknak az értelme teljesen nyilvánvaló volt, bár ma már kevesen gondolkoznak el ennek a jelenségnek a szemantikáján. Kapcsolatot hoztak létre a gödör (Gu) - túlvilág -, a sírhalom - Föld (Muvir) - és az ég (In) között. Ez azt jelentette, hogy fölfelé igyekezvén mind a három felsorolt világon keresztül átszáguldott a lovas követ az áldozati állattal vagy madárral. A lovast helyettesíthették tűzzel, amely a halott lelkét és az alkalomhoz illő emberi imákat juttatta föl. Válaszul az egek és az égi lakók egészséget, szaporulatot, termést adtak, ezeket ajándékként küldték a Földre. Évezredeken keresztül áldozott az ember az isteneknek, imádkozott a Kozmoszhoz. Ebben a szertartásban van valami ünnepélyes és félelmetes, naiv és bölcs, fenséges és felháborító. De ne legyünk szigorúak őseink viselkedésével szemben. Kultúrájuk megteremtésekor az égi magasságba vágytak - az évi ciklusok titkai, a meleg és fény forrásai, az égi adományok iránya felé. Bár gyökereik a földbe mélyedtek, nagyon pontosan értették, hogy a Kozmosz gyermekei. A férfit például a Nap fiának tartották, a nőt pedig - jogosan - a Hold leányának, mivel fiziológiai ciklusa teljes mértékben összefügg a Holdnaptárral. Hitvilágukban így alakult ki mindent magába foglaló, mindenre kiterjedő lelki skálájuk, miközben a földi és égi dolgok csodálatos harmóniát alkottak egymással. Ezért érdemel világképük tiszteli