Somorjai József szerk.: Érték a fotóban. Országos Fotótörténeti Konferencia előadásainak anyaga. Tata, 1993. szeptember 27-28. (Tudományos Füzetek 9. Tata, 1994)
1993. szeptember 28. Korreferátumok - Bolykiné Fogarasi Klára (Néprajzi Múzeum, Budapest): „Érték a fotóban” – a néprajzi fényképezés korai időszakában
Ferenc). Orbán B. leírásai azonban részletesebbek, így az okok is kikövetkeztethetőek: bizonyos esetekben a cselekvés váltott ki félelmet (a rájuk szegzett, ágyúcsőre emlékeztető, ijesztő masina látványa elemi tiltakozást váltott ki); máskor a képmás-készítést igyekeztek megakadályozni. Ez utóbbi esetben az ok a népi hitvilágban keresendő, mert „aki lefényképezteti magát, az hamar meghal, mivel már úgyis van képmása", (9.) ill. akinek képmását elkészítik, azt beláthatatlan veszélyek fenyegetik: kiszolgáltatottá válik annak, aki a képmást birtokolja („a lerajzolt személy képével az ő teste-lelke is a rajz tulajdonosának hatalmába kerül"). (10.) Máskor a félelem oka összetettebb volt: az ismeretlen cselekvéssor, és a baljóslatú fekete szín együttesen váltotta ki, és összekapcsolódott vallási színezetű képzetekkel: a „fekete lepel alatt érthetetlen hókuszpókuszt űző idegen-t az ördög követének, a gépezetet pedig az ördög kelepcéjének hitték, „mellyel a keresztény lelkeket elorozza a földről". (11.) Ismét más esetben saját - nagyon is földi, történelmi tapasztalataik alapján voltak bizalmatlanok: a fényképállvány a földmérők állványához hasonlított, amelynek előfordulását mindig adónövelés követte. A fényképezőgépet a parasztság kezdetben tehát többnyire negatív érzelmekkel fogadta. A pozitív viszonyulás ritkább: valószínűleg nem paraszti eredetű volt az a feltételezés, miszerint „ a fotográfus igazából aranycsinálás céljából gyűjti gépébe a napsugarakat". A másik példa már lehetett népi vonatkozású: „a gép lencséjéből különös, betegségeket gyógyító erő árad". (12.) Nagyon hasonlóak a Csendes-óceániai szigetcsoport lakóinak reakciói, amelyeket Festetics Rudolf írt le: „Fényképező készülékem különben is mindenféle nagy bizalmatlanságot gerjesztett... s elégületlenséget ébresztett fel... a bennszülöttek közt. Hol ágyúnak nézték, hol valami varázsló gépnek, mely rájuk betegséget hoz. Akárhány szigeten pedig csak úgy fényképezhettem, hogy előttem is, mögöttem is fegyveres matróz állott." (13.) Érdekességképpen megemlíthető, hogy Kresz Mária még az 1960-as években is találkozott olyan öreg üstfoltozó cigánnyal Bánffyhunyad főterén, aki átkot szórt a fényképészre. (14.) Ugyanakkor már Orbán B. - a tiltakozásokkal egyidőben - arról is beszámolt, hogy mások éppen a fényképkészítésért zaklatják - tehát a fiatalok körében gyorsan népszerűvé vált az eljárás. A 19. sz. végén, a nagyobb lélekszámú településeken már Magyarországon is működtek fényképészműhelyek; a kisebb falvakban, vásárok, búcsúk idején pedig vándorfényképészek jártak, dolgoztak. A fényképezés általában tehát nem volt ismeretlen jelenség. Kivételt képeztek a világtól elzárt települések. Bartók visszaemlékezéseiből tudjuk, milyen szempontok alapján választotta ki a területet, ahová gyűjteni indult (először 1905-ben): „... Olyan falvakat kellett keresnünk, amelyek a lehető legtávolabb estek a civilizáció központjaitól és a közlekedési vonalaktól. Abban az időben még igen sok ilyen falu volt Magyarországon" (15.) Máshol ezt írja: a falunak „... sose volt iskolája, se papja; egy ember se tud se írni, se olvasni... mintaközség!" (16.) De idézhető Illyés Gyula is, aki a századforduló idejének uradalmi cselédeiről írja: „Magyarország művelhető 131
