Mezei Ottó: Vaszary János és / vagy az új reneszánsz. Vaszary János összegyűjtött írásai. (Tudományos Füzetek 8. Tata)

1 ületnek értékelését kerestem tudatos korlátozással; amit öntudatlanul azelőtt is számtalan esetben megtettem. Ezzel a megmozdulással, a leegyszerűsített összefoglaló formanyelv segítségével szembekerültem mindazzal, aminek a vonzókörébe eljárásom taszított: a kialakult, befejezett és letűnt nagy, művészi kultúrákkal. Tisztán látszik az első pillanatra az a tanulság, hogy e teljesen elfeledett vagy háttérbe szorult világnézetekhez a bűvös varázsszó: az akt formáival ritmusával, mozgásával. Művészi hatásuk folytonosságát, sőt azonosságát csakis az élő aktban találjuk megőrizve — persze szegényebben. Sajnos, ma csak a trópusok lakóinál vannak meg a szabad fejlődésnek azon esztétikai szépségei, melyeket klasszikusnak lehet nevezni, s mely szépségeket vajmi nehéz kinyomozni a díjbirkózók és légtornászok túltengő izomhálózatán, esetlen diszharmonikus vagy édeskés mozdulatain. Olykor a színpadokon bűvöl el valamely életre keltett tánc, plasztikus mozdulat, dinamikus vonal. Különben végérvényesen letűnt a formakincsek ez ősi kultúrája: a beszédes, szónokló, üvöltő taglejtés; a kezek misztikus kifejezése, sokszerű élete, mely finomabb és összetettebb volt, mint az arcjáték! Akkor a táncot a rabszolganők kultiválta; utolérhetetlenül a vonalak összhangját, az ütemes taglejtést, a komponált tömeges felvonulást. Még egyszer a korai reneszánszban tűnik fel a ritmus megértése, hellén minták nyomán. Minden új világnézet energiákat szabadít fel. Más szintézisek — más hatások. Egy új mozdulat a természet felé új életszépségeket és életörömöket hoz napfényre. Az a művészi reszorpció, mely kultúránkat jellemzi, szinte példátlan telítettséget okozott. A lázas munka évtizedek óta termel ízlést, mely mindent vagy lehető legtöbbet akar hozni a természetből: ízlést, melyet a színek érzékisége faszéinál, és ízlést, melyet most a szervesség törvényei érdekelnek. E legutóbbi folyománya az egység és egyensúly eredményes kutatása, amely szerint meghatározhatók: az állandó nagy hatások feltételei. Kísérletek, erőfeszítések történnek felölelni mindazt, ami a nagy stílusok és konvenció közelségébe visz. Túlterhelt évek gazdag zsákmánnyal — majd elpazarolt évek sikertelenséggel. Spekulációk, szisztémák, pszichológiai kimagyarázások, sőt bűbájos ráolvasások. Itt-ott a klasszicizmus derűjét sejtjük, vegyes barbár kritikátlansággal: hallani kurjantásokat — és zsoltárszerű, szárnyaló karénekeket. Mindez azonban korántsem és csak látszólagosan differencia, mert úgy a tapogatózások, mint a zseniális sikerek kisegítői az erőteljes előrenyomulásnak, mely a rend felé halad s melynek végcélja: a stílnyomozó, rekonstruált művészet. (Vaszary János gyűjteményes kiállítása a Müvészházban, 1912. márc-ápr. Katalógus, 7-8. 1.) 37