Mezei Ottó: Vaszary János és / vagy az új reneszánsz. Vaszary János összegyűjtött írásai. (Tudományos Füzetek 8. Tata)

szélén egy „epizód?"-ra emlékezteti önmagát, majd egy-két sorral később a ragyogó nyárról, az aranyos por csillogásáról beszélve, a sor fölött „hangulat melankóliá"-val figyelmeztet. A napló vége felé járhatott már, amikor visszatérve az első részhez, ceruzával szúrta be azt a fejezetet, melyben a család eredetéről, a nemesség kérdéséről beszél, majd azt is, melyben atyja váltóival való szaladgálásáról emlékezik. Körülbelül ott, ahol az iskolai fegyelemmel szemben érzett gyűlöletéről ír, említi: „a házatáját jobban ismertetni (Rippi a szomszédban született, Auguszt asztalos házában). Diftéríában megbetegedtem". A napló második feléből már hiányzanak a figyelmezető megjegyzések, az utólag eszközölt beszúrások. A javítások, a fogalmazással együtt járó áthúzások nem a későbbi átolvasás, az utólagos javító szándék eredményei, hanem a fogalmazás velejárója, a mondatok helyességéért való felelősség jegye, mellyel a festő nyelvtanilag és hangulatilag igazítja a mondat első feléhez a másodikat íme maga a napló: A kaposi lankás vidéken, a keceli hegyen volt egy kis szőlőnk, présházzal, gyümölccsel és jókora szántófölddel. Lenyúlt az alatta elhúzódó völgybe, melyen ér futott keresztül: a túloldalt titokzatos, hűvös erdő koszorúzta — a távolban egy várszerű tornyos kastéllyal. Ez a kis, kedves tájék volt nekünk az ígéret földje. Hányszor rohantam ide, mint a versenyfutó, az iskola padjaiból és hányszor feküdtem a hegyoldalban, eltűnődve a lenyugvó nap bronzarany csudáján. Most már tudom, hogy az én ténfergéseim, ellenállhatatlan benső vonzódásom a természetnek ehhez az egyszerű és romantikus zugához, nem volt más, mint egész életemre való egyesülésem optimista hitvallásommal, ami nekem napsugarat, színt és szabadságot jelentett. A friss tavasz és a korai nyár tündéri szépségekkel köszöntött be. A harmatos pázsit, melynek minden egyes fűszála mint hegyes dárdák meredeztek az ég felé, az átható illatú mezei virágok, a tücskök és kabócák álmosító cirpelése, az erdő mélyén legelésző nyáj egyhangú kolompolása, az avar folytonos zizegése semmiségek és mégis nekem — el nem halványuló élményeim. Hányszor néztem fájó szívvel az ablakon keresztül az iskola padjából, hogy a közeli dombok alján vagy a piactéren boldog emberek járnak-kelnek a napsütésben és nincsenek ideláncolva, mint én, a fogoly az iskola (...) félelmes rabszolgatartó parancsára. És micsoda boldogság és izgalom volt a szombat délutáni kirándulás a ropói és nádasdi erdőkbe „növényezni" herbáriumom és bogarászni a rovargyüjteményem számára. Az iskolát mindig amolyan fogházfélének tekintettem: akkor még nem kegyeltem túlságosan a könyveket, és csak az apám időnkénti komoly fenyegetése, hogy iparostanoncnak ad, ha nem tanulunk — nógatott egy kis szorgalomra. Jobb szerettem a kertünkben és a ház körül ődöngeni: macskát füröszteni, tököt kivájni és belőle emberfejet formálni, a harmadik és negyedik szomszéd kerítésén keresztül-kasul zsiványost játszani és ijesztgetni, cirkuszi produkciókat, erdő-mezőn barangolni és ceruzával rajzolgatni... egy forró nyári délután a lefüggönyzött, félhományos szobában kisöcsémet kellett ringatnom a bölcsőben: a bölcső monoton, lassú mozgása, a függönyön itt-ott beszűrődő fénysugárban táncoló aranypor csillogása, rezgése, misztikus hatása, mint a jelképes nyár megjelenése, ma is élénk emlékem — hisz ma is a forró, arany (...), tündöklő nyár szerelmese 23