Mezei Ottó: Vaszary János és / vagy az új reneszánsz. Vaszary János összegyűjtött írásai. (Tudományos Füzetek 8. Tata)

vagyok. De nem tudtam az illusztrált képeskönyvek elbűvölő, hipnotikus hatása alól sem szabadulni: a ceruzával és színes vízfestékkel babráltam folyton — embert-állatot rajzoltam természet után és komponáltam mozgalmas csataképeket. A családban és a rokonságban az a hiedelem volt elterjedve, hogy nemesi nevünk tulajdonképp Zsedenyi, és a Vaszary név csak úgy ragadt reánk, hogy két ősünk: István és György Vaszar községből bevándoroltak Keszthelyre és származási helyükről csak mint a két vaszarit emlegették. Egyszer Vaszary Kolos hercegprímást megkérdeztük, hogy hogyan áll a nemességünk, amire nevetve mondta? „Ha nemesek lettünk volna, nem fizettünk volna füstpénzt és nem szállásoltak volna be hozzánk katonát". — »Azonban a családban valaki számára jogom volna a báróságot kérni". Címeres pecsétgyűrű is létezett a rokonságban: kettéosztott pajzs felső részében három csillag, alól kardot tartó kéz. A nemesi diploma persze sohasem került elő. Az ipszilont nevünk végén először Vaszary Kolos hercegprímás használta mint fiatal tanár: azelőtt csak az egyszerű i járta. Apám főgimnáziumi tanár volt. Vagyona bátyjával egy közös ház, ahol mi is laktunk, és a kis szőlőből állott. Népes családunk bizony szerény viszonyok között éldegélt. Apámat mindenki szerette és tisztelte. Szív embere volt: nem tudott megtagadni semmi kérelmet senkitől, és szívesen vállalt anyagi kezességet másokért — sajnos aztán ezen is úszott el kis vagyonunk. Hányszor kellett váltókkal kezes aláírásokért futkosni. Ha az iskolából előadás közben kihívtak, már tudtam, hogy mi lesz a megbízatásom. Ez a váltókkal való házalás valósággal elüldözött hazulról — és örültem, midőn másutt folytathattam a tanulmányaimat. A családban tekintélyt tartott és respektáltuk. Talán (...) első pillanatra zárkóztt, kolerikus, érzelmes, lobbanékony, hirtelen természetű volt, de azonnal lehiggadt, szerette a társaságot. Humanista verseket írt, és egyéb irodalmi működése is maradt utána: nagyapánk szintén versfaragó ember volt — és kétségtelen, hogy a családban nagyon elterjedt művészi hajlandóságot tőle örököltük: a költészet és irodalom éppúgy, mint a zeneművészet kultusza, szinte magától értedődött nálunk. A vakációk alatt a gimnáziumi könyvtárban apám rendezte az anyagot és mi szívesen segítettünk neki. A könyvespolcokhoz plafonig érő létrákon mászkáltunk, hogy elhelyezzük és kiválogassuk a könyveket. Megtörtént, hogy a létra tetején, a címlap után jócskán belekóstoltunk a könyvbe is, hogy megszerettem, amit kisdiák koromban annyira untam. Faltam a könyveket; mindegy volt: regény, útirajz, bölcsészet, persze nem a számtant, latint, a szintakszist s amit be kellett magolni. Ma is egyet jelent nekem: a könyv és a természet. A természet csodái mellett határtalanul vonzódom és ragaszkodom a nyomtatott betűhöz; s amit tulajdonképp nekem jelent: a természet és gondolat szabadságához. Az iskolai fegyelmet, mely folyton útban állt boldog gyermekkori szórakozásaimnak, a szabadság erőszakos korlátozásának tekintettem — és azért gyűlöltem. Akkor még nem tudtam, hogy a könyv éppúgy a szellemi ízlés és étvágy próbája, mint a jó konyha a testi táplálkozásnak. Anyám — hosszúfalusi Szabó Nelli — a Madonnák tipusához tartozott. Atyja, szerencsétlenül, fiatal korában halt meg; vagyonos borkereskedő, nemesember volt. A pátenst Lipót császártól kapta egyik őse, valószínűleg mint hadi kitüntetést, 24