Mezei Ottó: Vaszary János és / vagy az új reneszánsz. Vaszary János összegyűjtött írásai. (Tudományos Füzetek 8. Tata)

„...a kutatásokhoz hasonló mozgást mutat a művészet; a materiális, külső formaábrázolás helyett — a benső szerkezet és tartalom megállapításában; a gépkultúrával, szerkesztésekkel együtt halad a művészetben: a benső, dinamikus erőknek megfelelő külső formakialakítás; a pszichoanalízissel felvetődnek a tudat alatti ősi ösztönösségek, álmok, népies, barbár és gyermeki megnyilatkozások; a metafizika: a szürrealizmus logikátlan képszerűségek, absztrakciók, víziók birodalmába segít; az idő és tér legyőzésének szándékával halad: a művészi kozmogónia, kiszabadulás a szűk műteremből mozgási élményekkel, új térszemlélettel, a dimenziók feloldásával stb." Mindehhez nyomban hozzáteszi, nem a festő, hanem a műélvező Vaszary, aki az itáliai reneszánsz, patinás olasz városok, templomok, múzeumok, trecento és quattrocento korabeli művészek kifinomult ízlésű szerelmeseként is bemutatkozott korábbi írásaiban: „Úgy a görög, mint a reneszánsz esztétikai megfigyeléseken és az elmúlt évtizedek naturalista kultúráján nevelődött szem itt találta tehát azt a barrière-t (ti. korlátot), melyen nem tudott átlendülni". (Művészet és válság, H. 1931.). Ezek után akár felfedezésszámba mehet az az újabb megállapításunk, hogy ismereteink szerint nincs még egy ővele kortárs festőművészünk, akit modern ízlésű européer, régmúlt korok iránt érzékeny műkedvelő (dilettáns, a fogalom azóta kiveszett értelmében) és vérbeli connaisseur létére modern festészetünk — a miénkről van szó — sajátos karaktere olyannyira foglalkoztatott volna. A magyarság és európaiság dilemmájának ésszerű feloldására, néhány nagynevű növendékére is kihatóan (még ha egyikük-másikuk oly könnyen meg is feledkezett erről később) ő adott ekkortájt meggondolásra érdemes javaslatot. S tette ezt a liberális polgárság lapjában, a Pesti Naplóban, amelynek a veretes nyelvű műkritikus, a máig sem megfakult szövegű Vaszary-album társszerzője, Kárpáti Aurél közreműködésével haláláig állandó munkatársa volt. (Az albumba Petrovics Elek írt még tanulmányt.) Azokban az években — vélhetően — különleges élményszámba menő, visszafogott hangvételű, de őszintén szókimondó, franciás szellemességet árasztó írásai Babits, Karinthy, Móricz, Szabó Lőrinc, Kodolányi java prózájának, verseinek társaságában jelentek meg, nem egy ízben vezércikként, máskor meg — olvasmányosabb témáról lévén szó — a tárcarovatban, nem szólva számos (a kötetben mellőzhető) nyilatkozatáról. Aligha lehet aktualizálható felhangok nélkül olvasni, még ha azóta ötven súlyos év vonult is el a nemzet felett, művészetére is mélységesen kihatóan, festészetünk nemzeti jellegéről írt sorait, amelyek magához méltó kortársainak elfogadott Csontváry és Rippl-Rónai festészetéhez hasonlóan az ő tempósan beérő festészetére is rímelnek: ,A (...) mindenkori képstílus és nemzeti jelleg döntően: a festészet legbensőbb szekrétumában rejlik. A magyar képstílus végleges kialakulását csakis az abszolút festészet segítségévél lehet megalkotni, ami nem más, mint: tisztán a színek, fény, vonalak és formák, mint a képfelület optikai szépségének másutt nem tapasztalható összecsengése, harmóniája, ritmusa, eltekintve a kép minden egyéb mondanivalójától, benső szándékától. " 9