Mezei Ottó: Vaszary János és / vagy az új reneszánsz. Vaszary János összegyűjtött írásai. (Tudományos Füzetek 8. Tata)
A „legbensőbb szekrétumot" — ugyanitt — a következőképpen kísérli meg körülírni: „A modern festészet, mint tudjuk, kiváltotta nálunk a világos, szivárványos színeket, melyek népies ízlésünk alapvonásai: azt a buja, keleti színgazdagságot, mely teljesen fedi a kedély gyors és szilaj változását, a vérmérséklet és képzelőerő fellángolását és hirtelen kirobbanását, kiváltotta a különös, mély harmóniát, mely éghajlatunknak megfelel, vagy másutt nem látható tarkaságok összecsendülését: megerősíti ritmikus tempónkat, a tropikus, vakító fénybe való összeolvadásunkat, mely a magyar alföldi rónáról elkísér az egyszerű parasztszobák fehérre meszelt falaira, életre kelti tájaink új szépségeit a modern zárt, szigorú formakultúrával a tektonikus kialakulásokban; dekoratív, népiesben gyökerező vonalművészetünknek pedig szinte felkínálkozik a megszámlálhatatlan új lehetőség, melyet a modern elgondolás nyújt". A belső alakító erő és a széles kitekintés nem zárják ki egymást. „Semmi ok sincs a haladó nagy kultúrák mozgása elől kitérni — írja a gondolatmenet folytatásaként. — Az új áramlatok teljes elgáncsolása nálunk egyet jelentene a festészet csődjével. Minden nemzetnek, a magyarnak is van átalakító ereje: a faji erő, mely korábbi meglátása szerint egyet jelent a szellemi rugalmassággal, fiatalos tettre készséggel, izzó temperamentummal, színes képzelőerővel és kritikai képességgel) a nemzet legnagyobb ereje: a kultúra azonban mindenkinek az ereje." Mindig is volt annyi felvilágosult bölcsesség és előretekintő belátás benne, hogy festészeti karakterünket időben változó, alakuló folyamatként dinamikusan értelmezze, ám a jövőre, az új nemzedékre, az általa útra bocsátottra gondolva ezt a „fejleszthető festészetet" is csakis a művészeti progresszió jegyében állónak tudja elgondolni. (Modern művészet és nacionalizmus, II. 1929.) Vaszary nem volt művészetfilozófus, sem művészetteoretikus, sem művészettörténész, a titulusra kényesen ügyelő értelemben. Gondolatai, futólagos összegezései, amelyek fél évszázados festői gyakorlata alapján és mindenre figyelő utazásai során érlelődtek meg benne, több ponton érintkeznek akár Fülep Lajos, akár Kállai Ernő, akár — Hamvas Béla eszmefuttatásaival. A magyar festészet múltjával szemben mindenképpen megértőbb s az új jelenségek iránt sokkalta érzékenyebb Fülepnél, a modern festészet benső lényegéhez, spirituális többletéhez ugyanúgy közel férkőzött, mint Kállai vagy még inkább Hamvas Béla. Amit különösképpen értékelhetünk annyi év után is Vaszary kétségkívül futólagos jellemzésében, a magyar népművészet, az egyetemes modern festészet és az új szellemű magyar festészet általa vázolt sajátosságainak különös — sorsszerű? inkább közös gyökérből eredő — találkozása, amely XX. századi művészetünk meg-megszakadó folytonossága ellenére a későbbiekben mégiscsak gyümölcsözőnek bizonyult. Vaszary neve, kiterjedt tevékenysége többet, mást is jelentett a kor — s ez közel egy fél évszázadot fog át — magyar szellemi életében, mint egy akár magasan kiemelkedő kvalitású festőművész folyamatos jelenléte. Tudni való, hogy a Lyka—Réti-féle főiskolai reform eredményeként 1920-tól nyugdíjaztatásáig, 1932-ig a Képzőművészeti Főiskola nagyhatású, kiváló pedagógiai érzékű művésztanára volt. Oktatási módszeréről, tanári működéséről számos növendéki visszaemlékezés szól, de írásai ismeretében az is nyilvánvalóvá válik, hogy ta10
