Fülöp Éva – Kisné Cseh Julianna szerk.: Komárom – Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 9. (Tata, 2002)

Szita Szabolcs: Deportálás a Csillagerődből 1944 őszén

Komáromból deportálták a háborúellenes mozgalomban való részvételéit elítélt Goldmann György szobrászművészt, és a negyvenes évek neves, antifasiszta konferansziéját, a német követelésre elhallgattatott, majd hűtlenség bűntettében 12 évre ítélt Békeffi Lászlót. Az utóbbi nagybetegen túlélte Dachaut. A tatai és dorogi szénmedencében a csendőrség által letartóztatott dunántúli bányászokból harmincöten-negyvenen Dachauban végezték be életüket. A magyar történetírás adóssága, hogy az 1944 végi deportálások története, a tizenötezernyi magyar sorsa máig feltáratlan. A Komáromból történt tömeges deportálás lezárása (december 27.) után a munkára alkalmatlan cigánynőket, gyermekeket a katonai hatóságok a következő napokban részben Dunaszerdahely, Galánta irányába útnak indították. Másokat legtöbbször a sokgyerekeseket - bármilyen igazolás, ellátás nélkül a Csillagerődből kizavarták, elengedték. Szerencséjük szerint vergődtek vissza addigra lerombolt, széthordott korábbi lakhelyükre. A komáromi deportálás történetéből kitekintve további kutatásra érdemes, hogy a katonai gyűjtőtábor, a Csillagerődben katonai bíróság 1945 januárjában még működött. A Monostori erődbe 14 év feletti leventéket, erőszakkal összegyűjtött középiskolásokat, razziákon összegyűjtött gyerekembereket nagy számban hoztak. A cél Németországba szállításuk volt, ahol légvédelmi kiképzésre szánták őket. Megtépázott életükről - 1945 tavaszán, túlélőként - Súlyák István adott számot: „Az erődben elképzelhetetlenül szörnyű állapotok voltak. Egy-egy teremben százszázhúsz embert zsúfoltak össze s még szalma sem volt benne, csupasz padlón, pokróc nélkül töltötték el az éjszakát. Az étel, amit adtak, ehetetlen volt. Zsizsikes borsón és babon, meg penészes, száraz kenyéren kívül semmit sem kaptak. Egyedül a tetvek éltek jól. Abból sem volt elég, mert sem a tisztaságra, sem a fertőtlenítésre nem gondoltak az illetékesek. Ennek következtében a tífusz súlyos mérveket öltött a táborban.(...) A Monostori erődben a környékbeli falukból volt néhány aggastyán zsidó is, akiket csaknem valamennyit halálra kínoztak. Ebben a szadisztikus kegyetlenséggel végrehajtott gyilkosságokban egy Bécsi Ferenc nevű budai szakaszvezető járt elől, aki -mint a nyilas különítmény tagja, élelembeszerző volt. " 1945 január elején Komáromban a zsidók drámája is folytatódott. Kemény tél volt, a Dunán nagy jégtáblák úsztak. „A személypályaudvartól felfelé pár száz méterre, egy nagy tábla a parthoz fagyott. A nyilasok erre a jégtáblára hajtottak zsidóférfiakat és nőket, ott agyonlőtték őket. Tíz-tizenkét napig voltak láthatók, aztán a jégtábla elsodródott. " 24-én a komáromi hídon volt vérfürdő, ismét zsidókat lőttek halomra. „Ezt a németek nem tűrték és a nyilasokat a hídról letiltották. A további kivégzéseket a híd északi oldalán, a parton folytatták. Egyik este egy zsidónő kiszabadult a kezeik közül és a parton sikoltozva szaladt (...) a pályaudvar parancsnokság népfelkelői és a vasutasok kirohantak és a zsidónőt kimentették". Keveseknek adatott meg ez a szerencse. A „számonkérők" mészárlásai a közeli Győrött - Strahlendorf Gyula volt rikkancs parancsnokságával - ugyanígy napi340