Fülöp Éva – Kisné Cseh Julianna szerk.: Komárom – Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 6. (Tata, 1999)
Tolna Gergely: Komárom, Magyarország legnagyobb erődrendszere
a Monostori erődben is, és Krakkó belső gyűrűjének erődjeinél meg is valósítottak), ám az első öt erődnél használatos árokpásztázó galéria helyett csak egy ún. „Carnot-féle falat" 74 akartak építeni, az oldal- és a homlokvonalak találkozásánál árokbástyákkal ellátva. Az ellentmondás ott található, hogy az erősen kiugró árokbástyák ilyen, felül nyitott megoldással már nem fedezték kellő módon a védőket, hiszen az oldalról érkező lövedékek nyújtott röppályájuk végén már beeshettek emögé a fal mögé is. Ez a soha meg nem valósult Carnot-féle fal az árok mind a négy oldalán végighúzódott volna, mögötte, a sánc tetején, a szárnyakon 4-4, a két homlokvonalon 6-6 ágyú számára tüzelőállással, a homlokoldalakon egy-egy fedett lőszerraktárral együtt. A megépült kaszárnyarész is különbözik az első öt erődben kialakított építményektől: az alapforma megmaradt, de a „hátravont szárnyak" csak egyszintesek, s a torokvonalban csak a rondella szélességében van kazamata. A város fele néző rondella pedig nem közvetlenül a kaszárnyatömbből nyúlik ki, hanem attól egy zárt belső udvar választja el. (8. fotó) Az elveknek megfelelően, az udvar falából lőrések nyílnak kifele, a rondella belső oldalán levő lőrésekből pedig az udvart lehetett pásztázni. A védelmi rendszer legérdekesebb eleme, hogy az erőd nagy belső udvarán álló rondellának csak kézifegyver-lőrései vannak (14 helyiségben 42), míg a város fele néző rondellának vannak ágyú és puskalőrései is. Úgy tűnik, ebben a térségben sokkal jobban tartottak a tervezők egy esetleges áttöréstől, mint a csallóközi térségben, ezért erősítették meg a hátsó oldal védelmét. (9. fotó) A VI. erődtől kezdve megváltozik a védművek közötti sáncvonal formája is. Igen érdekesen, egy terebélyes, meredek oldalfalú, magas sánc mögött egy annál sokkal alacsonyabb és mindössze 123 centiméter vastag fal húzódik. A kettő között egy 4-5 méter széles térség van, melyet akár ároknak is nevezhetünk. A falon egymástól 80-100 centiméter távolságra lőrések sorakoznak, amelyből ezt a térséget lőni lehet. Nagyon elmosódottan, de több helyen meg lehet figyelni, hogy a sánc tetején is voltak mellvédek. Az lehetett a tervezők elképzelése, hogy a sánc a fő védvonal, s ha azon át bejutottak a támadók a keskeny „árokba", akkor majd a fal lőrésein át lehet őket lőni? A vonal következő s egyben utolsó erődje, a VII., alaprajzában nagyban különbözik az összes többitől. (11. ábra) Sokkal szűkebb, nyújtott trapéz formájú terüA „Carnot-féle fal"-at Lazare-Nicolas-Marguerite Carnot (1753-1823) francia hadmérnökről nevezték el, aki kitalálta. Az elve az, hogy az árok belső oldalát ne függőleges fal, hanem ferde sánc határolja. A sánc rézsűjének és az árok fenekének találkozásánál pedig egy falat kell építeni. A fal magassága pont annyi legyen, hogy az árok külső pereméről lefele tüzelő ellenség elől a mögötte tartózkodókat eltakarja, beléje meg lőréseket kell vágni, így a katonák a fal fedezékéből tudják pásztázni az árkot. Mivel felül nyitott, a szellőzése megoldott, s mivel a sánc mögötte rézsűs, nem kell attól tartani, hogy a találatok nyomán a földje a fal mögötti védők fejére dűl. Az elképzelés végét a robbanó gránátok tömeges elterjedése jelentette, mert azok repeszei felülről is megtalálták az utat a védett helyre, illetve az árokban, a fal előtt robbanva, légnyomásukkal kidöntötték a vékony falat. HOGG 1982, 135-139. 417
