Fülöp Éva – Kisné Cseh Julianna szerk.: Komárom – Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 6. (Tata, 1999)
Tolna Gergely: Komárom, Magyarország legnagyobb erődrendszere
golyók túl nagy kárt nem okozhattak. A vele szemben megépített galéria pedig sértetlenül átvészelhette a bombázást, hiszen a nagy rombolóerejű golyók, illetve a becsapódó bombák közvetlenül nem érhették el, a felrobbanó bombák szilánkjai ellen pedig a vékonyabb fal is tökéletes védelmet nyújtott. Azonkívül, hogy az erődök tervezésénél számítottak a betörő ellenség elleni harcra, gondoskodtak a már bejutott támadók elleni védelemről is. A már leírt módon biztosították a belső udvar fedezetét, ezen kívül minden bejárat, kapu oldalfalában is lőrések voltak, ahonnan az összekötő nyílásokat szemmel lehetett tartani. Jelenleg ugyan az erődök belső udvarán álló rondellák magukban állnak, ám a hátsó falaikban és a kazamaták megfelelő részein is megfigyelhető a téglafal csorbázata, valamint a kettő között egy-egy vékony alapozás. Ez arra utal, hogy békében, a könnyebb közlekedés érdekében nem állt itt semmi, azonban ostrom esetén a rondellát is fallal kötötték össze a kazamatarendszerrel. Ha az erődöt megkerülve a támadók már a város felől ostromolták a védműveket, akkor jutott szerephez a hátsó rondella, melynek kézifegyver-lőréseiből tűz alatt lehetett tartani azt a területet is, s ezzel az erőd körvédelemre is alkalmas volt. Jól látszik a fent leírt rendszernél, hogy a tervezők mennyire törekedtek a védelem sokszoros tagolására, arra, hogy egy elem kiesése ne jelentse az egész erőd vesztét. Ez a törekvés igen dicséretes, csak azzal a problémával járt, hogyha egy védművet az ellenség akár csak részben is, elfoglalt, a védők ellentámadása ugyanakkora akadályokba ütközik majd!^ Az erődök közti területen, a „térközben" is (amely hossza 350-380 méter) folyamatos védelmi vonal húzódott. A glacis által takarva egy igen széles és mély árok futott, melynek belső oldalára egy viszonylag széles és magas földsánc került. Az árok, a vársík és az előterep védelmét megint csak több elem biztosította: egyrészt az erődök sáncain levő ütegek oldalazó tüze, másrészt az erődöket összekötő mindegyik árok középen megtört, s ezeken a töréspontokon, a külső oldalon előretolt ütegállásokat emeltek.^ 7 Ezek a cavalierek, azaz magasított ágyúállások mintegy előőrsként funkcionáltak. A rajtuk elhelyezett ágyúk felvették a harcot az érkező ellenséggel, akadályozták a táborverést, a támadóállások felépítését és az ütegek telepítését. Azonban, ha az ellenségnek sikerült felállítani a nehéz ostromEz ugyan rendkívül akadémikus problémának látszik, ám van néhány példa, amikor nagy fontosságot kapott ez a kérdés. Például 1905-ben, az orosz-japán háború idején, amikor a japánok betörtek egy-egy orosz erődbe, s befészkelték magukat, a védőknek igen nehéz dolguk volt, s nagy véráldozattal járt, amíg sikerült a támadókat kiszorítani. Ráadásul nem is mindig volt eredményes az ellentámadás, volt, amikor az erődelem egy része végleg a támadók kezére került. Vagy a második világháborúban a belga Eben Emael erőd védői sem tudták kiszorítani a területükön magát beásó német ejtőernyős csapatot. Szerencsés kivételnek számít a przemysli 1/1 (Lysica) erőd, ahol a második körülzárás idején, 1914-15 telén az oroszok betörtek az erőd udvarára, azonban négyórás kemény harcban sikerült őket a kiindulási állásokba visszanyomni. 7 GRÁEEL 1990, 51.-52.; KECSKÉS 1978, 212. 414
