Fülöp Éva – Kisné Cseh Julianna szerk.: Komárom – Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 6. (Tata, 1999)
Tolna Gergely: Komárom, Magyarország legnagyobb erődrendszere
küdt) felett szállt el, és a Duna folyásával ellentétes irányba, nyugat felé elrepült. A császáriak nem tudták sem a leszállását megfigyelni, sem bármilyen maradványára ráakadni, így azt feltételezték, hogy Gyó'rbe vihetett híreket és propagandaanyagot. 46 A magyar védősereg, csekély létszáma miatt csak az Öreg- és Újvár egyesített tömbjét, a Nádorvonalat, a Vág-dunai hídfőeró'döt és a Csillagvárat szállta meg, a jobbparton kiépített sáncokat már nem. Ezt a lehetőséget az osztrák parancsnok természetesen kihasználta. Simunich a monostori Szőlőhegyen épített magyar sáncokat elfoglalta, átépíttette, majd ebből a védett állásból lövette a várost. Sok ház összedőlt. Az első körülzárás legnagyobb katasztrófáját mégsem ez, hanem a megáradt Duna okozta. 1849. január 22-én a Vág-Dunán levonuló jeges ár áttörte a gátakat és elöntötte a város egy részét. A rommá vált házakban lakókat a hideg ellenére sátorban kellett elhelyezni a Nádor-vonal mögötti, akkor még beépítetlen területen. A békésebb időszaknak március elején szakadt vége: 1849. február 2-án elesett Lipótvár, s az addig ott lekötött osztrák ostromlövegek márciusra Komárom alá érkeztek. A földek is felengedtek és felszáradtak annyira, hogy hozzá lehessen fogni a komoly ostromhoz. Ekkor azonban kialakult az az érdekes helyzet, hogy a rohamozni szándékozó Simunich altábornagynak mindössze 11 256 gyalogosa, 1121 lovasa, 1753 tüzére és műszaki katonája, tehát összesen 14 133 katonája volt. Ezt a sereget a könyvek általában tetemesnek, hatalmasnak állítják be, csak azt nem szabad elfelejteni, hogy a magyarok is voltak vagy 11 ezren! Tehát alig nagyobb erővel akartak támadást indítani, mint ahány védő volt - ez mindenesetre igen érdekes rohamokat eredményezett volna, hiszen minden várostromokkal, rohamokkal foglalkozó katonai mű fontosnak tartja, hogy az ostromló sereg legalább háromszor (de ha lehet, inkább négy-ötször) akkora legyen, mint a védőőrség. Még hihetetlenebb, hogy a támadók állítólag a blokád elején csak 42 ágyúval rendelkeztek. Ha ehhez hozzászámoljuk a február hónap folyamán Lipótvár alól beérkezett ostromlövegeket, akkor sem lehetett több 70-75 osztrák ágyúnál, jóllehet egy részüknek nagyobb volt a lőtávolsága, mint a magyar várágyúknak. A magyarok viszont kétszer annyit, mintegy 180 ágyút állíthattak szembe az osztrák tüzérséggel. Ezek után nem meglepő, hogy Simunich nem indított közvetlen rohamokat. Ezt azonban a legfelső osztrák hadvezetőség nem tűrte el, s leváltotta a parancsnokot. Az új vezér, báró Weiden táborszernagy, március végén újabb ultimátumot intézett a vár parancsnokságához, majd ennek elutasítása után támadásra határozta el magát. Március 30-án elterelő támadást indított a Csillagerőd ellen, majd titokban a Mátyusföldre átszállított alakulatokkal 31-én meglepetésszerű rohamot intézett a Vág-vonal ellen. Mind a két roham hamar megbukott, a magyar lövegek tüzében BÖHM 1955, 197. 403
