Somorjai József szerk.: Komárom – Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 4. (Tata, 1991)

A Babits Mihály halálának 50. évfordulójára rendezett tudományos emlékülés anyaga - Kelevéz Ágnes: Az Angyalos könyvtől a Beszélgető füzetekig

"HOLT PRÓFÉTA A HEGYEN" Pifkó Péter (Balassa Bálint Múzeum, Esztergom) Babits Mihály halálának 50. évfordulóján a XX. sz. egyik legnagyobb magyar humanistájára, költőjére emlékezünk. Arra a költőre, akinek életében az esztergomi előhegyi ház nem elzárt elefántcsonttoronyvolt, hanem világítótorony, sezt a világítótornyot semkora, sem az utána jövő időszak ideológusai nem tudták, vagy nem akarták észrevenni. Csupán a barátok látták, "hogy igazi Európa már csak ott volt az ő szobájában. Könyvei közt feküdt, teste már alig élt, hangja már nem volt, de akarata még fékezni tudta pusztulását." Betegsége a szellemtörténet legnagyobb példázata. Verekedett értelme utolsó villanásáig. A szellem győzelme volt a test felett. Haldoklásának színhelye az esztergomi nyári lak, 1924-től fonódott össze a költő és felesége életével. Tanner Ilonkát, vagy költői nevén Török Sophie-t 1920-ban ismerte meg. Munkái már a Hét-ben az Új időkben is megjelentek, amikor Babitshoz fordult, hogy versei a Nyugatban is megjelenhessenek. Azok a megpróbáltatások, amelyek Babitsot érték ebben az évben, a politikában, az irodalomban és a magánéletben egyaránt arra késztették, hogy néhány levél, s öt találkozás után 1921. január 15-én feleségül vette Tanner Ilonkát. Babitsnak szüksége volt arra az otthont teremtő asszonyi gondoskodásra, amely visszavezette nyugodt alkotói munkájához. A házasélet boldogságát, szerelmi idilljét csak a nagyvárosi élet mindennapi zaklatottsaga, bezártsága zavarta. A velencei nászút után Babits egy időre rendőri felügyelet alá került. Érthető volt tehát menekülésük a természetbe. 1922-ben legkedvesebb barátjuk Szilasi Vilmos meghívására Dél-Németországba mentek. 1923-ban a Dömös melletti Gizellatelepen nyaraltak, igyekeztek megismerni a Dunakanyar szépségeit is. Első esztergomi látogatására így emlékezik vissza Babits. "A valóságos eleven Esztergomot hajóról pillantottam meg először, a Dunán: s ez csakugyan olyan volt, mintha valami fenséges és szent királyi székhelyre vonulnék be. A bazilika magasból nyújtotta elibém keresztjét; az alkony aranyszőnyeget terített a hullámokon át a palotáig; fölötte széles ünnepi karzatot mímelt a Várhegy fennsíkja, ahol nagy pénzű s szenvedélyesen tervezgető prímások egykor a Magyar Siont ábrázolták ki... ma otthonos tájkép néz rám, meghitten, mosolyogva, verandám üvegkockáin át, friss színekkel, mint egy rajzhálós karton. Szent István székhelye iparkodó, messziről füstölgő bányavároskák közt pilledten őrzi pompáját s szegénységét. Tekintetem kéjjel csúszkál a csillogó Dunán, a méltóságos kanonokházaktól a Csitri szigetek ősvadonáig."

1 Ez a látogatás örökre megfogta lelkét, a hajdani királyi székhely varázsa, s az ünnepi karzaton helyet foglaló Bazilika. Már az első találkozáskor eldöntötték Sophie-val, hogy itt lesz második otthonuk. Babitsot a táj szülővárosának Szekszárdnak dombjaira emlékeztette. Egy kis vityülóról álmodoztak itt, s amikor a következő évben Babits jelentősebb szerzői honoráriumra tett szert; az összeget átadták dr. Nagy Zoltán ügyvédnek, hogy óvja meg az inflációs pénzromlástól. Nagy Zoltán, akinek írásai a Nyugatban is megjelentek később így emlékszik vissza a "csodálatos pénzszaporításra..." "1924-ben történt, hogy az évi végelszámolásnál az egyik könyvkiadótól nagyobb összeg járt Babitsnak. Ritka eset a magyar írónál! De a "nagyobb összeg" kifejezést is egy író fogalmával kell mérni, ebben az esetben egy olyan szerény igényű íróéval, amüyen Babits volt világi dolgokban. Nem emlékszem pontosan, hány millióról volt szó /ekkoriban milliókban beszéltünk/, de azt tudom, hogy így szólott a dilemma, amellyel Babitsék fogadtak: 21