Somorjai József szerk.: Komárom – Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 4. (Tata, 1991)

Néprajz - Kövecses-Varga Etelka: Mogyórsbánya a népi építészete

Előfordult az is, hogy az eredeti hosszúház mellé az utcafronton még egy szobát építet­tek, amelynek tetőszékét összekötötték az eredetivel. így egy hosszú, az utca vonalával párhuzamos szárny alakult ki 4 ablakkal. 42 /7 Jcép/ Egy másik esetben a széles utcafront úgy jött létre, hogy a lakóházat egy kapualj beépí­tésével összekötötték a házhoz tartozó hentesüzlettel. Ez a megoldás a kétszárnyas nagy, és a közepébe épített kis kapuval a régi esztergomi városi házakra emlékeztet. 43 Mindezek a korai polgárosulás jeleit mutatják a falu építkezésében. A tetőszerkezet elkészítése után a szarufákat vízszintesen belécezték. A léceket vas szegekkel rögzítették fel. A lécek egymástól való távolsága attól függött, hogy milyen tetőfedő anyagot használtak. A múlt század második felében háromféle tetőfedő anyag fordult elő a faluban: a zsin­dely /"sindel"/, a nád és a zsúp. E két utóbbit vegyesen is alkalmazták. Az 1920-as években szórványosan már a pala és a cserép is megjelent a házakon, de drágasága és a szállítási gondok miatt igazából csak a II. világháború után került sor az alkalmazásukra. Ezek a tetőfedő anyagok legelőször a bányászok lakóházain jelentek meg, mert ők nem tudtak elegendő mennyiségű zsúphoz jutni. Az 1900-as években lakóházat már nem fedtek zsindellyel. A szindelynek előnye volt a könnyűsége, de adatközlőim szerint kiszorulását az is elősegítette, hogy hamarabb tönkre­ment, mint a zsúp és tűzveszélyesebb is volt annál. Előfordult, hogy a tönkrement zsindelyt nem bontották le, csak rátették a tetejére a zsúpot. Az utolsó fazsindelyes háztetőt 1920 körül bontották le. Gazdasági épületeken azonban még hosszabb ideig megmaradt. A fazsindelyt a hagyomány szerint felvidéki tótok szállí­tották le a Dunán Nyergesig. A mogyorósbányaiak is tőlük vásárolták. A zsindely fenyőből készült, hossza kb. 50 cm, szélessége 8 cm volt. Négyszögletes átmetszetű vas szegekkel voltak a tetőlécekhez rögzítve. A II. világháború előtt a faluban a nádtető gyakoribb volt a zsúpnál. A nádat a falu Péliföldszentkereszt felé eső területéről hozták. A nádfedés esetében a szarufákat ritkábban lécezték be, mint a fazsindelyes és a zsúp ­fedeles házaknál. A nádtetőket felvert technikával készítették. Az eresz vonalára egy-egy deszkát szegeltek fel, s erre allogattak az első sor nádat. Ezt felül a lecezethez gúzsolták. A gúzs anyaga rozsszalma vagy drót volt. Erre verték fel az első sor nádat, s ezt is legúzsolt ák. A második réteg f elteregetese előtt még egy deszkát rögzítettek az eresz széléhez, s ezt így folytatták tovább, míg 3-4 réteg nádat fel nem vertek a tetőre. A túlnyúló nádvégekből készítették el a tetőgerinc szegesét, de az is előfordult, hogy a nádvégeket letörték és a tetőgerinc szegesét már zsúpszalmával végezték el. A zsúpfedeles házaknál /"okleb", "oklebom pokrité'7 szintén a teregetős vagy felvert technikát alkalmazták. A legfelső sor kinyúló végéből készítették a szegest /"vrkocs"/. A szegest a nád- és a rozsszalma esetében egyforma technikával végezték: két összefogott nád- vagy rozsköteget egymás körül megtekertek, majd az egyik köteget a tetőgerinchez kötötték, a másikat a következő köteggel csavarták össze. Előfordult az is, hogy a nádat és a rozsszalmát vegyesen alkalmazták tetőfedésre. Ilyen­kor a tető lécezetét részben nádkötegek helyettesítették. Erre teregették, verték fel a zsú­pot. A héjazat rögzítését "csatlópárokkal" végezték. Az egész tetőt fél, egy méterenként vízszintesen rögzített rúdpárokkal fogatták össze úgy, hogy az egyik rúd a tetőn kívül, a másik vele párhuzamosan belül helyezkedett el. A rúdpárokat szalmagúzzsal, vagy dróttal kötötték össze, amelyet a tetőfedő anyagon nádvarrótűvel húztak át. 156

Next

/
Oldalképek
Tartalom