Fűrészné Molnár Anikó szerk.: Komárom – Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 3. (Tata, 1989)

Történelem - Payer Gábor: Egy 16. századi hugenotta hadvezér és terve a török európai kiűzésére

A következőkben La Noue a hadjárat eredményes megvívásához elengedhetetlen előfeltételeket tekinti át. Elsőként a török nagyhatalom erejét méri fel: „Úgy tűnik, hogy soha nem volt kedvezőbb az idő megtámadásukra, mint most, több okból kifolyólag. Az első, a szultán járatlansága, aki (mint mondják) inkább filozófus, mint katona, sohasem találni a hadsereg élén, mint ahogy ezt elődei tették, Szelim és Szulejmán, akik több királyságot meghódítottak. Amikor a török népnek ilyen vezérei voltak, emlékeztes dolgokat vittek véghez. Azután a perzsák ellen vívott háborúban elszenvedett veszteségek, amelyek igencsak meggyengítették őket, úgyhogy azt kell hinnünk, hogy az a nagy felvirágzás, amely oly hosszú ideig kísérte őket, kezd hanyatlásnak indulni. Harmadszor, a Don Juan által aratott győzelem eloszlatta egy tévhitünket, mégpedig, hogy a törökök a tengeren legyőzhetetlenek, s mindez megmutatta erényeinket is, amelyeket a velük szembeni harcokban szereztünk, s e győzelem híján tapasztalatban bizony szegényebbek lettünk volna." (Discours XXII. 469-470. p.) A lepantói győzelemnek óriási visszhangja volt Európában, miután hosszú idő óta először sikerült - keresztény összefogással - stratégiailag döntő csapást mérni a török földközi-tengeri hatalmára. 1571-et követően a kortársi megnyilatkozások is azt erősítették - s ezt tükrözték az egyre szaporodó tervek és legkülönfélébb optimista jóslatok -, hogy III. Amurat császárságával kezdetét vette a török birodalom hanyatlása. La Noue is erre a megállapításra jut a fenti idézetben, noha ezt a bizakodást rövidesen megcáfolták, a török újabb magyarországi foglalásai - a „tizenöt éves háború" (1591-1606) folyamán. La Noue a négy évre tervezett hadjárat megindításához - pápai felhívásra - elsősorban az erős, centralizált monarchiák (Anglia, Spanyolország, Habsburg birodalom, Franciaország) összfogására számít, s példájukon további keresztény fejedelemségek csatlakozására. A korabeli keresztény összefogás realitását elemezvén azonban a következő kritikus megállapításra jut; „Ezidőtájt azt kell látnunk, hogy a keresztény tisztesség és becsület teljesen beszennyeződött és megfertőződött, amelyben a mi legnagyobb bűnünk áll.... (Discours XXI. 4 30-4 31. p.) S ami engem méginkább elképeszt, hogy olyan ébresztő ellenére is, mint amit e török veszély jelez, mi ugyancsak elaludtunk. S mindez megnyilvánul abban, hogy a Fejedelmek alig népszerűek, mivelhogy minden figyelmüket csak saját nagyságuknak szentelik, amelynek következménye a keresztények közös ügyének elhanyagolása. A másik ok, amely részben az előzőnek függvénye, az egymással szembeni féltékenység és gyanakvás, előidézője ellentéteiknek, s amely az országos bajokról eltereli a figyelmet. Eképpen jól látható, hogy a kapzsiság és kölcsönös gyűlölködés miként hátráltatják a tisztességes és jóravaló szándékot Siralmas dolog bizony azt látni, hogy azok, akik ugyanazt a Krisztust imádják, egymást vadállati módon tűzzel-vassal pusztítják, miközben hagyják, hogy e rettegett mohamedánok diadalmaskodjanak országokon, népeken, s a lenyúzott, szerencsétlen keleti keresztényeken." (Discours XXII. 445.4 52. p.) E megbomlott keresztény egység legfőbb okaként a pápa felelősségét a következőkben látja; „A pápa átkait, a keresztény fejedelmek pedig haragjukat és fegyvereiket éppen a török ellen kellene, hogy fordítsák, nem pedig azon alattvalóikkal szemben, akiket igaztalanul az eretnekség bűnével vádolnak. Mivelhogy épp a törökök az igazi eretnekek.... (Discours XXI. 432. p.) 88