Bíróné dr. Szatmári Sarolta szerk.: Komárom – Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 2. (Tata, 1986)

Fürészné Molnár Anikó: Munkásmozgalom a tokodi üveggyárban a gazdasági válság idején

a járásbíróság vezetőjéhez, amelyben sérelmezik ezt a különös gyorsaságot és azt, hogy a járásbíróság tárgyalási székhelyétől eltérő helyen, Tokodon, a felperes tokodi üveggyár irodahelyiségébe tűzött ki határnapot." A tárgyalás elmaradt. Az igazgatóság ismét nem gondolhatta komolyan, hogy a gyári törzsgárdától, szakmunkásainak több mint a felétől megválik, — ha a szakszervezeti helyi csoport vezetőitől, a sztrájkvezetőktől szívesen meg is vált volna. A hosszan tartó sztrájk teljesen kimerítette a munkások tartalékait, s hogy ismét keresethez jussanak, kénytelenek voltak lemondani az eredetileg követelt 1,20 pengős órabérről, de Aschner is engedni kényszerült. 1930. július 31-én mintegy négyheti harc után megegyezés jött létre a tokodi üveggyári munkások sztrájkjában. írásba foglalták a tárgyalás eredményeit „és így a munkások a legközelebbi napokban újból megkezdik a munkát. A kemencék teljes üzembe helyezése azonban 7—8 napot is igénybe vesz" — tudósított a Népszava.

35 A megegyzésben: 1. a munkások minimális órabéreként a 90 fillért fogadták el, de kilátásba helyezték, hogy szakszerű, jó munka mellett ennél magasabb béreket is elérhetnek. 2. Megállapodtak abban is, hogy a végleges bértarifát a gyakorlati tapasztalatok alapján állapítják meg és a munkásokat ért veszteségeket a gyár megtéríti. 3. A megállapodás értelmében a hűtési munkálatokat is több elővigyázattal végeztetik ezentúl, nehogy a munkásokat károsodás érje, mert csak a hibátlan árukért kapnak díjazást. 4. A csiszolókra vonatkozóan úgy állapodtak meg, hogy eddigi keresetüket revízió alá veszik és arányba hozzák az üvegfúvó munkások keresetével. Amennyiben pedig más munkára osztanák be őket, akkor sem érheti őket károsodás.

36 A szakszervezeti helyi csoport jegyzőkönyvéből kitűnik, hogy hiába foglalták írásba a megegyezés pontjait, azt a vállalat ismét nem tartotta be. 1930. november 21-én kelt levelében Schönherr titkár felhívta Eggenhoffer igazgató figyelmét arra, hogy „immár 3 hónap telt el az új tarifa életbe lépése óta, s annak ellenére, hogy a 80—90 fillért megkeresni (— a munkások —) nem tudják, még mindig nem történt meg, hogy a megállapodás 2. pontjának eleget tettek volna a vállalat részéről."

37 A vállalat vezetőinek véleményét jól tükrözi Aschner Schönherrhez intézett levele, amelyben erről a következőket írta: „a munkások közül azokat, akik az egyes cikkeknél a szükséges napi termelést elérik, azok a heti keresetet megkeresik, melyet részükre előre terveztünk volt. ... A munkások azon része mely nem keresi meg azt a heti bért, amelyet mi elérendőnek vélünk, nagyrészt saját hibájából termel gyengébben, a másik részüknél pedig úgy találom, hogy a termelési eszközöket jobban a termeléshez kell idomítani, s evvel módot kell nekik adni arra, hogy egyes cikkeknél többet termeljenek." Amennyiben pedig „előfordul, hogy a munkás néhány perczet veszít, módjában áll — tekintettel arra, hogy elég olvasztott üveg áll rendelkezésére — az elmaradt néhány perczet pótolni és elérni azt a keresetet, amelyre igényt tart."

38 A munkásoknak tehát „jogukban állt" hosszabb munkaidőben, többet dolgozni azért, hogy a megélhetésükhöz szükséges minimális munkabért megkereshessék. Igazuk kivívásához azonban már nem nyúlhattak a sztrájk fegyveréhez. A gazdasági világválság az üvegiparban is éreztette hatását, a vállalat megkezdte a leépítéseket, a munkások elbocsátását. 180