Komárom – Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 1. (Tata, 1968)

Kernstok Károly 1873–1940

hagyta, s Budán, a Horváth-kertben megnyitotta a 40-es évek elején országszerte híressé vált festő és fotografáló intézetét. Szeretett rajzolni, s szívesen mutatta ilyenkor a nagy titkokat: a saját rajzait és a dédnagyapáít, aki építőmester volt, s Hildnek, a régi bazilika építőjének alkalmazottja. Az unoka rajzolgatásait is szívesen nézte, sőt nagyritkán napközben csakis akkor vette észre.

3 Művészember volt nagybátyja: Kernstok József is, a Kernstokcsalád nesztora, ki Pesten tanult a Marastoni-akadémián, majd külföldön, s mint érdemes multú rajztanár vonult nyugalomba az iparrajziskolából, ahol 1868-tól 1887-ben bekövetkezett szembajáig tanított.

4 Az elemi iskola elvégzése után, 1883-ban reáliskolába került. Amolyan közepes tanuló volt, inkább rajzolgatott, s nagyon sajnálta, hogy a hasonló helyzetű fiúk számára kötelező középiskolát végig kell járnia, ahelyett, hogy valami jó mester mellett élhetne és tanulhatna. Rajzolgatásaira osztályfőnöke, Váradi Antal már ekkor felfigyelt. Másik kedves tanára Péterffy Jenő volt, kinek mint tanítvány azzal kedveskedett, hogy megrajzolta arcképét.

5 Ám ha voltak is kedves tanára, az iskolának mégis csak merev szellemével sehogysem tudott megbékülni, tanulmányait elhanyagolta, csak a rajznak, s egyre inkább olvasmányainak élt. Közben festés

sel is megpróbálkozott. Az eredmény hamarosan öt szekunda lett, amivel eltanácsolták a józsefvárosi iskolából. A Magyar Iparművészeti Iskolába lépett be ekkor Feichtinger tanárhoz,

6 művészet iránti érdeklődése azonban annyira megcsappant, hogy másfél év múltán — tehetségtelennek nyilvánítva — vissza kellett mennie a reálba.'' Ekkoriban, — úgy 15 éves korában — történt, hogy tífuszban súlyosan megbetegedett s rettenetesen lenyomorodott. Szülei lábadozásra apja birtokára, az Erdős Kárpátokba küldték. Egy évig magára maradva élt itt: halászott, vadászott, naphosszat járta az erdőt, a rétet. Gyakorta ott aludt, ahol éppen meglepte az ente. Télen egy ízben félig megfagyva találtak rá a rusznyák parasztok. „Sokat rajzolgattam, — írta később, gyermekkorára emlékezve — de még többször órák hosszat elnéztem a vidéket, vagy valamelyik erdei forrás mellett hanyatt fekve mindenféle színes tarka alakokkal népesítettem be képzeletemet. Tarka őszi bükkök, színes ragyogó, zöld mogyoró bokrok összevisszasága. A réten meglesett legelésző őzek, kopó előtt futó vaddisznó csorda, széles völgyek, távoli perspektívák, arató-, mosólányok, kemény rusznyák parasztok, a boglyatövén szoptató anyák, mind, mind képekké változtak. A fák, erdők bár nekem értékéről beszéltek, rajzot, színt, mélységet kaptak képzeletemben. Jobban szerettem a korhadt vén magbükköt, mint az ölezett fát, s a völgyek nem gabonát termettek, de sárga színes sávokat, a rétek nem szénát, de zöldes színes felületet, az aratók nem arattak, de mozdultak s még a hangos nevetős lányok is képtémákat termékenyítettek. Ekkor már vágyaimban és értelmemben piktorrá váltam."

8 3 Horváth Béla: I. m. 272—273. 1. 4 I. m. 270. 1. 5 Londesz Elek: I. m. 124 1. 6 Kernstok Kárcly tanbizonyítványa az I. félévről. H. F. K. gyűjteménye, Budapest. 7 Bárdor, Artúr: Kernstok Károly. Művészet VI—1907. 161. 1. 8 Horváth Béla: I. m. 273. old. 438