Fatuska János – Fülöp Éva Mária – ifj. Gyuszi László (szerk.): Annales Tataienses II. A mezőváros, mint uradalmi központ. Mecénás Közalapítvány. Tata, 2001.

Ifj. Gyüszi László: Zsidóság az Eszterházy család tatai uradalmában

Zsidóság az Eszterházyak védelme alatt a 19- század első felében A zsidók üj védelmi rendszere - mint fentebb már jeleztük - a 17. század végére kialakult, majd a következő században elterjedt. 1787 márciusában a budai Helytartótanács rendeletet bocsátott ki, amely előírás 1848-ig alapjául szolgált a helyi megállapodások megkötéséhez. A hiányosságokat a hitközségek igyekeztek saját hatáskörükben pótolni. Sajnos elég tág tere volt a félreértéseknek. A kölcsönös bizalom és a hitközségi élet helyreállítását kívánta rendezni a tatai Eszterházy uradalom prefektusa a védelme alatt álló zsidókkal az új szabályzat megkötésével. Erre 1806-ban került sor. Az előzetes megbeszéléseken több rendbeli kölcsönös panaszok hangzottak el. Ellentétek kerültek felszínre a hitközségi tagok között a pénzek kezelésében, a borárendában és más hasonló ügyekben. Az ellentétek egymás közti rendezése után 1806. szeptember 11-én az uradalmi tisztviselők (Szent Ivány Antal prefektus és Böhm Ignác vicefiskalis), valamint a hitközség nevében megjelent 16 tagból álló együttes gyűlés megállapította az új szabályrendeletet. Az új szerződés értelmében a zsidó hitközség a rájuk kiterjesztett védelem ellenében évente mintegy 700 forintot fizetett az uradalmi pénztárba. Az uradalom továbbra is fenntartotta magának azt a jogot, hogy időnként hitközségi gyűlést hívjon össze. Ugyancsak az uradalom kandidált személyeket a zsidó bírói tiszt betöltésére, akik közül választhattak. A nép képviseletére a 12 tagból álló testületet azonban már a hitközség választotta meg magának.

10 A földesúri védelem alatt álló zsidó hitközségbe csak nehezen lehetett új családoknak bejutni. A földesúr engedélyéhez volt kötve a letelepedés. Ha a hitközség engedély nélküli letelepedőt fogadott be, nemcsak az új családot, de az egész hitközséget, illetve a bírót is megbüntették. A 19. század első két évtizedében már viszonylag könnyebben lehetett letelepedési engedélyhez jutni. Minden egyes új letelepedőnek kérelmet kellett benyújtania az uradalomhoz, melyeket maga a zsidó hitközség is elbírált. Volt eset, amikor nem engedélyezték a letelepedést: 1816. október 26-án Jakob Laser uradalmi pálinkafőző adott be kérelmet leendő veje, Bemard Ábrahám letelepedésével és kereskedésének megnyitásával kapcsolatban. Szent Ivány Antal prefektus a kérelmet továbbította a zsidó község elöljáróinak, akik Isac Singer bíró jelentése alapján tulajdonképpen elutasítják a kérelmet. 1816 decemberében egy bizonyos Jakob Poszel kérelmét is elutasították. Érdekes kérdése, kérése volt - ugyancsak 1816-ban - egy bizonyos Nikolsburger Mózesnek, aki jelezte, hogy Kömlődre szeretne távozni. Azt kérdezte, hogy ha netán visszajönne, befogadják-e? Az uradalom azt válaszolta: ha eltávozik Tatáról, idegen számba veszik és ettől fogva az uraságtól függ, hogy befogadják-e ismét.

11 Az ismert és jelzésszerűen leírt kérelmek alapján megállapítható, hogy új zsidó telepesek befogadásánál a tatai uradalom különböző kritériumokat állított fel: pl. a 41