Fatuska János – Fülöp Éva Mária – ifj. Gyuszi László (szerk.): Annales Tataienses I. Tata a tizenöt éves háborúban. Mecénás Közalapítvány. Tata, 1998.
Kedves Gyula: Fegyverzet és haditechnika a 15 éves háborúban
tásából állt. így értendő a 350 m-es hatásos lőtávolság, hiszen az ellenfél tömegébe ekkora távolságból becsapó sortűz is tetemes károkat tudott okozni, sőt eltévedt lövedék még ennél nagyobb távolságról is okozott halálos sérülést. Ezeket a nehéz fegyvereket szabad kézből nem lehetett kezelni, szükséges volt az alátámasztásuk. Erre a célra a könnyű, hordozható puskavilla szolgált. Ez egy egyszerű vékony farúd volt, alsó végén vasheggyel, hogy a földbe szúrhassák, felső végén rézből, ritkábban vasból készült villával, amire a puskacsövet fektették. Hossza 100-130 cm között változott. Korabeli ábrázolások alapján a muskétás a puskavillát a bal csuklóján lévő zsinórba akasztva hordta. Éppen a tizenötéves háború időszakából rendelkezünk olyan kardokkal is, amelyek markolatvégződése, vagy a hárítólapkengyel kombinációja villaszerűén van kiképezve, így ezzel a fegyverrel helyettesíteni lehetett a puskavillát. Használata azonban nem volt általános. A muskétásoknál különben ritka volt a muskéta mellett más fegyver, pl. kard alkalmazása. A tűzfegyver kezelése ugyanis egy sor segédeszköz használatát igényelte. Elsősorban a lőportartó palackot, vagy lőporszarut. Két különböző méretű és formájú eszközt tartott magánál a muskétás, egy nagyobb, fából, ritkábban csontból faragott palackot, és egy kisebb, általában szarv alakú lőporszarút a finomabb felporzólőpor számára. A 16. század végén Németalföldről terjedt el egy nagyobb méretű vasvagy rézlemez csíkokkal pántolt fából készült, ívelt oldalú, szögletes lőporos palack, illetve az ökörszarvból készített lapos lőporszarú, amelynek kiöntőnyílása adagoló szerkezettel volt ellátva a töltés meggyorsítására. Ugyanezt a célt szolgálta a bandolier, ami egy kezdetleges töltényöv volt, a vállon átvetve hordták. Az övre zsinórral fűztek fel 10-12 henger alakú fatokot, ezekben egy-egy lövéshez szükséges előre kimért lőportöltet volt. Töltéskor egyszerűen belezúdították a csőbe a tokban lévő lőpormennyiséget. Nem kellett méricskélni a lőporos palackból a megfelelő adagot, s nem fordulhatott elő túladagolás, vagy a szükségesnél kisebb lőporadag betöltése sem. Ismerünk olyan töltényövet is, amelyen a lőportartó tokok mellet felfüggesztették az ólomgolyókat rejtő bőrzacskót, a különféle tisztítóeszközöket (ezek közül legfontosabb a gyújtólyuk tisztítására szolgáló ár) és a felporzó szarut de még tartalék kanócot is. Kevésbé ruházkodási, sokkal inkább a fegyvert óvó kellék volt a bő köpeny, amelynek szárnyával fedték 65
