Fatuska János – Fülöp Éva Mária – ifj. Gyuszi László (szerk.): Annales Tataienses I. Tata a tizenöt éves háborúban. Mecénás Közalapítvány. Tata, 1998.

Kedves Gyula: Fegyverzet és haditechnika a 15 éves háborúban

be a muskéta elsütőszerkezetét nedves, szeles időben. A széles karimájú kalap többek között arra is szolgált, hogy a több méter hosszúságú kanócot köré tekerjék. Ennek ellenére, és az Európában általános szokástól eltérően a tizenötéves háború idején a Magyarországon harcoló külföldi muskétások és egyéb lövészek szinte kivétel nélkül könnyű vasból készült lövészsisakot viseltek. A muskétánál könnyebb, feltámasztás nélkül is használható fegyverek elterjedése is ehhez az időszakhoz köthető. A szakirodalom többnyire arquebuse néven említi őket, bár ez sokkal inkább a lovasság fegyverét jelöli, számtalan változatuk létezett. Többnyire kanócos szerkezettel működtek (az ún. taplóspuskák hasonló elven működtek, csak kanóc helyett tapló izzott a kakason), de gyakori volt a dörzskerekes elsütőszerkezet alkalmazása és ezeken a 100-150 cm hosszúságú, 3,5-5 kg súlyú puskákon. Lőtávolságuk és hatásfokuk kisebb volt a muskétákénál, de kedveltek voltak könnyebbségük miatt, s ez bőven pótolta egyéb hátrányukat. A jövő gyalogsági puskáinak különben ezek a fegyverek jelentették az alapját. A gyalogság másik nagyon fontos része a pikások voltak, akiknek a jelentősége, s ezzel együtt aránya is egyre csökkent. A 16. század első felében még a gyalogság 2/3-át pikások adták, s a döntést pikások támadása eredményezte, a század végén arányuk már 1/3 alá csökkent, s feladatuk a puskás gyalogság védelmére korlátozódott. A muskétások minden ügyessége ellenére előfordult, hogy a töltést nem tudták időben végrehajtani, s egy hirtelen lovassági támadás ilyen helyzetben katasztrofális lehetett. Ebben az esetben voltak pótolhatatlanok a pikások akik 4-4,5 m hosszú, erőteljes heggyel ellátott lándzsáikat előre szegezve áthatolhatatlan „tüskefalat" vontak a gyalogos egység köré. A muskétások befejezve a töltést, sortüzekkel űzték aztán el a támadókat. A pikások, eltérően a muskétásoktól, meglehetősen erős vértezettél voltak felszerelve, ami ugyan nem állt ellen a száz méternél közelebbről leadott sortüzeknek, megfelelő védelmet jelentett viszont a lovasság csekélyebb hatásfokú tűzfegyvereivel, illetve a vágó- és döfő fegyverekkel szemben. Az ún. félvértezetet hordták, ami sisakból, mell- és hátvértből, nyakés vállvértből, valamint rákozott csatakötényből állt. (Utóbbi egymáshoz erősített, a mozgást kevésbé gátló fémlapokból álló szoknya szerű védőeszköz volt a csípő és az altest védelmére.) Ebben az esetben is megfigyelhető a magyarországi hadszíntéren valamiféle előremutató fejlődés: az 66