Fatuska János – Fülöp Éva Mária – ifj. Gyuszi László (szerk.): Annales Tataienses I. Tata a tizenöt éves háborúban. Mecénás Közalapítvány. Tata, 1998.

Kedves Gyula: Fegyverzet és haditechnika a 15 éves háborúban

Európa nyugati harcterein párhuzamosan folyó más háborúkban születnek meg azok az új harceljárások, amelyek majd a nagy európai küzdelemben, a harmincéves háborúban „vizsgáznak" s kisebb finomítások után megszi­lárdul az úgynevezett vonalharcászat, ami egészen a 18. század végéig az európai hadművészet alapja lesz. Természetesen ez nem ment zökkenők nélkül. A kortársak közül sokan megkérdőjelezték a tűzfegyverek fontos­ságát, és a hadvezetésekre olyannyira (talán még napjainkban is) jellemző konzervatív gondolkodás is húzódozott az újtól, hiszen a korábbi háborúk­ban „jól bevált" fegyverek már „bizonyították". Ez nem ennek a kornak a sajátossága, gondoljunk a napóleoni háborúk rohamoszlopai és a tüzérségi tüzösszpontosítás problematikájára, vagy a 19. század közepén a hátultöltő puskától való idegenkedésre, végezetül az I. világháborút megelőző, a gép­puska szerepét lebecsülő megítélésekre, vagy a II. világháború első évei­ben a harckocsik alkalmazására. Mindezek alapján úgy gondolom, természetes dolog, ha a fegyverek be­mutatását a tűzfegyverekkel, mégpedig a gyalogság kézi tűzfegyvereivel kezdjük. Előtte azonban, ha csak érintőlegesen is, meg kell ismerkedjünk ezeknek a fegyvereknek a működési elvével. A hadművészetet forradalma­sító kézi tűzfegyverek megalkotásuktól kezdve egészen a 19. század köze­péig azonos alapelven működtek, ez az elöltöltő tűzfegyverek kora. Legjel­lemzőbb közös sajátosságuk, hogy a töltést több fogással lehetett csak el­végezni, s minden esetben még az igen ritka, kísérleti jelleggel megszer­kesztett korai hátultöltő puskáknál is külön voltak választva a töltény egyes összetevői (lövedék, lőportöltet, a begyújtást végző anyag). Az elöltöltő tűzfegyver megtöltése a lőportöltetnek a csőtorkolaton való beöntésével kezdődött. Ezt követően helyezték a csőbe a lövedéket, rendszerint lágy ólomból öntött golyót, majd a fojtást (anyaga kóc, vagy valamilyen vászon­anyag, később papír) és az egészet gondosan ledöngölték. Ez a művelet igen fontos volt, mert ha nem döngölték le megfelelő módon a töltetet, a lövéskor megnőtt a hátralökő erő, a fegyver „nagyot rúgott". Ha a fojtás nem tömített eléggé, a lőporgázok hajtóereje lecsökkent, ezzel együtt a lő­távolság is. A következő műveletsor arra szolgált, hogy valamilyen módon begyújtsák a lefojtott lőportöltetet, és a gyújtás módszere az, ami megkü­lönbözteti több mint 300 éven keresztül az elöltöltő fegyverek fajtáit. Idő­rendben kanócos, dörzskerekes, ütőkakasos (kovás) és kémiai gyújtású elsütőszerkezetek alakultak ki. Témánk szempontjából csak az első három 61

Next

/
Oldalképek
Tartalom