Fatuska János – Fülöp Éva Mária – ifj. Gyuszi László (szerk.): Annales Tataienses I. Tata a tizenöt éves háborúban. Mecénás Közalapítvány. Tata, 1998.

Kedves Gyula: Fegyverzet és haditechnika a 15 éves háborúban

Tulajdonképpen a puska vetett véget visszavonhatatlanul a lovagvilágnak. A tűzfegyverek elterjedése alapjaiban forgatta fel a korabeli hadászatot. Egyre nagyobb szerepet kapott a gyalogság, amely a 17. század végére egyértelműen a legfontosabb fegyvernemmé vált. A lovasságot hosszú időn át nem tudták megfelelő tűzfegyverrel felszerelni, és végül a számukra megszerkesztett tűzfegyverek soha nem érték el a gyalogsági puskák hatásfokát, ez vezet el majd megszűnésükhöz is. A csaták sorsát soha többé nem dönti már el az egyéni párviadalok kimenetele, csapat csapat ellen küzd, egyre nagyobb jelentőséget kap a manőverezés, ezen belül is a tűzharccal való manőverezés. Az ütközetek többnyire azáltal dőltek el ettől a korszaktól kezdve, hogy melyik fél rendelkezett nagyobb és pontosabban irányzott tűzerővel. A gyalogság fegyvereivel szemben a legfontosabb követelmény a tűzgyorsaság növelése lett, fejlesztésüket is ennek rendelték alá. Már a 16. században is ismerték a huzagolást, puskákat is gyártottak már huzagolt csővel, és ismert volt, hogy ezekkel a fegyverekkel sokkal pontosabban lehet lőni, nagyobb távolságra is, mégsem terjedt el a hadseregekben, mert megtöltésük sokkal bonyolultabb volt (a sima csövű fegyverek töltési idejének 3-4-szerese). A 15. század hadseregeinek sokszínűségétől eltérően a gyalogság egységesülése figyelhető meg. A korszerű hadsereg gyalogsága mindenütt puskásokból és hosszú lándzsával felszerelt pikásokból állt, majd a 17. század végén megszületett a szuronyos puskával ellátott sorgyalogság. A tizenötéves háborúban még a legkülönfélébb csapatnemekből állnak a hadseregek, hiszen ez az időszak még a kísérletezés kora, a Michael Roberts nyomán „hadügyi forradalomnak" elnevezett 1560-1660 közötti korszak derekán járunk. Ennek megfelelően a fegyverek is rendkívül sokfélék, megtalálhatóak közöttük a lovagvilágot idéző lándzsafélék éppúgy, mint a legmodernebb szerkezetű ütőkakasos tűzfegyverek, igaz, még kiforratlan, korai változatai, vagy éppen a tizenötéves háború magyarországi „csodafegyverének" kikiáltott petárda. A tűzfegyverek tömeges elterjedése a 16. század második felében egyre jobban felértékelte a gyalogságot, s a harc megvívásának legfontosabb bár semmiképpen nem egyeduralkodó - eszközévé avatta a puskát. Alkalmazásuk azonban nem teljesen kiforrott, a régi harceljárásokat, jól bevált harcrendeket felforgatta az új fegyver, nyilvánvaló volt, hogy újat, a tűzharcnakjobban megfelelő taktikát kell kidolgozni. Ebben a háborúban, s az 60