Béres Mária szerk.: Tiszavilág : A Tiszazugi Földrajzi Múzeum Közleményei 3. (Tiszaföldvár, 2008)
ÉRTEKEZÉSEK - Bagi Gábor: Adalékok Tiszaug és határa történetéhez a honfoglalástól a török hódítás koráig terjedő időszakban
nek nyomai a mai Tiszaug belterületétől északra húzódnak. Ebből a természetes úton lefűződött kanyarból egy másik meder szakadt ki, amely aztán nagy S betűt formázva a sági magaspartot is érintette. Ennek elkeskenyedő középső része lehetett az a „Kesekun" nevű víz, amit — illetve aminek környékét — a XIV. században rövid időre faluként (possessio) is említettek az apátság birtokában. A határjárás következő két helynevét sem Laszlovszky Józsefnek, sem e cikk írójának nem sikerült egyértelműen azonosítani. Az „Aruch" jelölhetett mesterséges, kiásott árkot, de esetleg természetes vízfolyásra, mederre is utalhatott. A „Scilu" halastó feltehetően ugyancsak valamiféle régi Tisza medermaradvánnyal függhetett össze, mivel a korabeli halastavak nem mesterséges tereptárgyak, hanem természetes medrek, morotvák voltak, amelyeknek legfeljebb mesterséges leeresztését készítették el. Az utóbbi elnevezésben sejthető „szil" fanév a vidék korabeli növényvilágára is utal. E halastó egy egész szigettel jutott a garamszentbenedeki apátság birtokába, ami bizonnyal azzal a magasparttal egyezett, ahol később Ság falu is feküdt, és amiről már fentebb szó esett. A következő két határpont a Taka és a Sorul hegy (mons) volt. Ezeken természetesen csak dombokat kell érteni, mindazonáltal Laszlovszky József szerint nagy valószínűséggel a mostani Akasztóheggyel és a Bundaszárítóval azonosíthatók. Ezt követően egy forrás, illetve az ebből táplálkozó vízfolyás jelölte a határt. Ez egészen a már említett „Huger" folyóvízig terjedt, ami Tiszakürt alatt ömlött bele a Tiszába. A viszonylag kis kiterjedésű sági birtok adományozásánál figyelembe kell vennünk, hogy az nem önmagában, hanem a Tisza túlpartján fekvő Alpár jelentős részeivel együtt került a garamszentbenedeki apátság birtokába. E két terület legfőbb értékét, bevételi forrását ekkoriban a halászat adta, a hal étkezésben játszott szerepe pedig ebben az időszakban komolyan felértékelődött a kereszténységre való áttérés, és a gyakori böjtös napok nyomán. Utóbb Ságnak még gyümölcsfáit, kenyéradóit, valamint búzaliszttel szolgáló lakóit is említik, bár ennek jelentősége bizonnyal csak lassan és fokozatosan emelkedett. 3 Az oklevélből nem derül ki egyértelműen, hogy az adományozott terület királyi birtok volt-e, vagy pedig az 1075-ös évben lezajlott polgárháború nyomán elkobzott javakhoz tartozott. Ha ez utóbbiról volt szó, akkor leginkább talán az a Szolnok nevű ispán a leggyanúsabb, aki az év elején, a kemeji csata során árulta el az akkor még a tiszántúli hercegséget birtokló Gézát és testvéreit. Ez a történészi vélekedések szerint a hasonló nevű, a Szent Gellérttel, valamint a magyar püspöki kar zömével még 1046-ban keresztényi vértanúi halált halt, és Szolnok megye, valamint a hasonló nevű várispánsági székhely alapítójának tartott személy közeli rokona lehetett. Lehetséges persze, hogy nem erről van szó, ámde elgondolkodtató, hogy a XIII. század közepén az első Szolnok ispántól leszármazott Szolnok nemzetségnek voltak tiszazugi birtokai, sőt Bártfai Szabó László a legtöbb tiszazugi kisnemesi családot utóbb ebből a nemből vezette le. Ság közel négyszáz esztendeig volt a garamszentbenedeki apátság birtokában, a szomszédos Alpárhoz hasonlóan. A jelek szerint a két birtok lakói az apátság számára oly fontos és lényeges halászat tekintetében már igen korán együttműködtek. 1209-ben a ságiak Alpáron 9 halastót (Kerektou, Sokord, Kéktou, Horgas, Halastou, Feirtou, Egres, Horiouer) és a Tiszát az alpáriakkal közösen halászták. A lakosok a szerzeteseknek hallal adóztak, ugyanakkor a szántóföldi művelés fejlesztésének szándéka mutatkozott meg abban, hogy az apát e birtokokra embereket ekével is telepíthetett. A földmüvelés növekvő szerepére utal, hogy 1225-ben egy György fia Péter nevű ifjú itt 10 eke földet akart elfoglalni, és a határt a jobbágyoknak megvonni, de az apátság végül a pert esküvel megnyerte. 1327-ben Csongrád megye a Keskönyt (Kesekun?) és tartozékait elfoglaló Tési Györgyöt kötelezte, hogy e javakat bocsássa vissza az apátságnak. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy 1332/37-ben Ságot már a szolnoki főesperességben írták össze a pápai tizedjegyzékek. 7 Ekkor tehát temploma is volt, sőt Ber5 LASZLOVSZKY József 1986. 11 — 16. o. 6 BÁRTFAI SZABÓ László 1938.
