Béres Mária szerk.: Tiszavilág : A Tiszazugi Földrajzi Múzeum Közleményei 3. (Tiszaföldvár, 2008)
ÉRTEKEZÉSEK - Szabó László: A Tiszazug állattartásának korszakai II. (XX. század)
pulyka tartásának jogát a legelőn. (Ez ritkaság volt, mert a Tiszazugban pulykát ilyen számban nem volt szokás tartani). Kötelességét is pontosan meghatározták: „Külön őrzendő és illetőleg hálálandó 1. az üsző és tehén csorda, 2. a szűz gulya és 3. a ló és csikók, melyeket egyforma legeltetési sorrendben, minden nap új és új helyen kell állítani a közlegelő egyenlő trágyázása miatt. A 3 csordához megfelelő pásztort kell állítani. A számadó bérével felelős minden kárért, jószágütlegelésért és bántalmazásért. " ? Hasonlóan szabták meg a kötelességét valamennyi pásztornak, de az előjáróság csak a számadóval tárgyalt, a bojtárokat vagy mint az előbbi esetben is láttuk a kisebb falkákat önállóan őrző pásztorokat már a számadó fogadta fel és adta ki nekik a megfelelő utasításokat. Ez az ő felelősége volt, minthogy vagyonával is ő szavatolt. A cibakházi Fejes Ferenc, aki évtizedekig legeltetett Nagyrév határában, amikor az első egy-két évben kiment, a legeltetési bizottság elnöke és néhány tagja elmagyarázta neki, hogy miként kell és lehet jól beosztani szakaszos legeltetéssel a területet, hol lehet itatni, hová érdemes karámot állítani, sőt a naponta lelegeltetett szakaszokat együtt jelölték ki, karózták ki. Egy számos állatra 35 kg zöld takarmányt számoltak, s az elöljárók már ismerték a legelőt, annak tulajdonságát, s kikaróztak előre több darabot, később ellenőrizték is, hogy minden rendben van-e. Később „ a legeltetési bizottság elnöke rám bízta: »Feril Mérd ki lábbal a napi területet, kar ózd ki!« " és nem szóltak többé bele, hogyan csinálja. Az ö felelősége volt, hogy a jószágnak legyen elegendő ennivalója, ne pocsékolja el a gyepet, nejárja le. 16 Kulcskérdés volt a legelő beosztása. Az, hogy egész esztendőben legyen elegendő élelme ajószágnak. Valamennyi állatfajtánál központi előírások adtak eligazítást ebben, amit a Legeltetési Társulat előjárósága híven követett, saját tudásával és a pásztor szakértelmével kiegészített. Minden határon természetes módon az adottságokhoz igazodva juthattak érvényre a hatósági és helyi kívánalmak. Leszámítva az egyéni vagy alkalmilag nevelt, falkába ki nem vert jószágok tartását, a 18. ábra. Birka kifogása a nyájból kampóval (Tiszakürt, 1977. Fotó: Szabó L.) paraszti állattartás tere a legelő volt, s a hazahajtott csordák (gulyák), kondák, ritkán ménesek, korábban birkanyájak az udvarok istállóiban éjszakáztak. A legelő gondozása a legeltetési társulatok tagjainak feladata volt. Tavaszi és őszi megtisztítását közmunkában a választmány rendelte el, s ki-ki saját szerszámával köteles volt részt venni a legelön a tövis, dudva, királydinnye kiirtásában, elégetésében. Amint már a múlt századi legelőhasználatról leírtuk, hosszú időn át a soros legeltetés volt érvényben, ami azt jelentette, hogy az egyes állatfajtákat egymást követően hajtották rá a gyepre. A legelő területének megcsappanásával a szigorú beosztású szakaszos legeltetés érvényesült, illetve központi előírások ezt javasolták, illetve terjesztették el. A napi szakaszokat kijelölték, s nem adtak többet a jószágnak. Mire végig legeltették az immár szűk határok közé zárt legelőt, a sarjúra újra visszahajthatták a jószágot. Ez a rendszer érvényesült a szarvasmarha, a juh és a disznó legeltetésénél is. A soros legeltetés gyakorlata a tarlón azonban megmaradt. Az őszi határszabadítás után, illetve Szent György napig. 17 Úgy vélték, hogy ekkor még a tavaszi vetésben nem tehet kárt a jószág és megfelelő őrizet mellett legeltethető az egész határ. Szent György nap után a fű, legyen bármilyen idő, megered: „Sulyokkal sem lehet visszaverni a földbe! " A jószág ekkor már a legelőn megél, 15 Uo.— 16 SZABÓ L., 1981. 150—151. 17 SZABÓ L., 1981. 157- 161.
