Túri Zoltán szerk.: Tiszavilág. A Tiszazugi Földrajzi Múzeum Közleményei 2. (Tiszaföldvár, 2007)

ÉRTEKEZÉSEK - Szabó László: A Tiszazug állattartásának korszakai I. (XVIII-XIX. század)

1. ábra A Tiszazug cs környéke egy 1769-es térképen (Müller Ignác nyomán) nyéket kielégíti, csakúgy mint az áram- és a vízellátás, kivéve a csatornázottságot. A lakosság elöregedett, kevés a fiatalkorú és a gyermek. Ez utóbbi kényszerű iskolaösszevonásokat eredményezett. A legtöbb faluból hiányzik a valódi értelmiségi réteg. A vázolt kép szinte valamennyi településre jellemző. A jobbágyok — noha a Tiszazugban sok helyen viszonylagos szabadságban éltek — erős gazdaságokat nem tudtak kialakítani, a birtokosok miatt földszerzésre nem volt lehetőségük. Anyagi erőben és technikai szempontból nem versenyezhettek — főként a tanyás gazdálkodás általánossá válása után — a két Kunság és a mezővárosi lakosság alföldi viszonylatban is erősnek tekinthető paraszti gazdaságaival, vidékünkön azok a jobbágyfelszabadítás után sem jöhettek létre. A lemaradás a XX. században még szembeötlőbbé vált, amikor a mezőgazdasági kisgépek jelentősége — vizsgált területünk kivételével — növekedett a paraszti gazdaságokban. Jellemző volt, hogy a szerszámokat a végső használhatóság határáig nem cserélték le. Kevéssé éltek a mesteremberek adta beszerzési, javítási lehetőségekkel. Sok volt a házilag készített szerszám, amellyel gyengébb és kevésbé termelékeny munkát lehetett végezni. A nemesi és úri birtokok sem dicsekedhettek mintagazdaságokkal. Ezek csak a XIX. század 60—70-es éveitől alakultak ki, s már nem a történeti birtokos családok, hanem a bérlők, majd az általuk megvásárolt földek új uradalmaiban. Mivel a falvak földesurai kis- és középbirtokos nemesek voltak, akiknek kezén nem alakult ki nagyobb, több falut is átfogó birtoklest és jómenetelü majorsági gazdálkodás, ezért egyik tiszazugi település sem vált jelentőssé. Cibakháza ugyan mezővárosi rangot nyert (1832—1876), de ez csak cím volt, s egyetlen települést sem tudott magához kötni (talán Nagyrévet). A Martfüpusztát magáénak tudó Tiszaföldvár jelentősebb hely volt nála. A Tiszazug legészakibb településeként Szolnok vonzáskörzete, illetve a nagykunsági puszták közé ékelődött, délen pedig Cibakháza zárta el: ezért mintegy beszorult önmaga határai közé. A XVIII. században a Podmaniczky család kezén alakult ki nagyobb összefüggő birtoktest (Tiszaföldvár, Vezseny, Martfű-, Homok- és Bökönyepuszta). Fokozatosan kiépült egy jól átgondolt majorsági gazdálkodás, amely rövidebb ideig a paraszti gazdaságokra is hatást gyakorolt, ám ez a birtoktest a családi osztozkodások miatt az 1840-es években felbomlott. A Bolza családnak volt nagyobb összefüggő birtokteste Tiszakürt, Tiszasas és Tiszaug településeken, de ezeknek a falvaknak a határán is több kisebb birtokossal voltak kénytelenek osztozni. Az 1780-as években a korszerűbb gazdálkodási formák bevezetését itt is a családokra szakadás, s vele együtt a birtokosztódás hiúsítja meg. Bagi Gábor a Podmaniczkyak gazdálkodását vizsgálva megállapítja, hogy ez „...jól példázza a régi magyar arisztokrácia sorséit, lehetőségeit a polgári korszakban. A feudális nagybirtok kapitalisztikus nagyüzemmé fejlesztését nem csupán a tőke- és hitelhiány gátolta, hanem a családi közös gazdálkodás sajátosságai, nehézkessége, a családtagok életvitele is. Ez pedig nem csupán Földváron vezetett a nagybirtoktestek szétdarabolásához, a földek zömének elvesztéséhez. " A kistájnak valójában nem volt — az egész területet összefogó — meghatározó erejű belső