Túri Zoltán szerk.: Tiszavilág. A Tiszazugi Földrajzi Múzeum Közleményei 2. (Tiszaföldvár, 2007)

ÉRTEKEZÉSEK - Szabó László: A Tiszazug állattartásának korszakai I. (XVIII-XIX. század)

központja, városa. A XX. században Kunszentmárton és Tiszaföldvár egymást gyengítve vetélkedett a hegemóniáért. A Duna—Tisza közi települések közül Kecskemét és később Tiszakécske is bekapcsolódott a küzdelembe, de nem sok eredménnyel. A XX. század végére annyit elértek, hogy Tiszaug saját akaratából kiszakadt Jász-Nagykun-Szolnok megyéből és Bács-Kiskun megye része lett. Kunszentmártonnak a XX. század nagyobbik részében — a gyarapodó szőlőskertek tulajdonjoga segítségével (homoki területek felvásárlása, szőlővel való betelepítése, a szőlők tulajdonjogának megszerzése) — sikerült a Dél-Tiszazug jelentős részét gazdaságilag magához kötnie. Tiszaföldvár a közigazgatási szerepkör megszerzése révén vált a táj északi részén fekvő községek központjává, amelyet a XX. század közepétől Martfű fokozatos térnyerése korlátozott.

3 A tiszazugi parasztságnak a XIX. század utolsó harmadától az 1950-es évekig nagy „gazdasági vállalkozása" volt a szőlőtelepítés. A talaj, a mikroklíma, a napfényes órák száma, a kézi munkaerő és a Duna—Tisza közi szőlőkben „kapásként" (szőlőmunkás) ellesett szaktudás még a szegényebb rétegek számára is felemelkedési lehetőséget kínált. Amikor a befektetett szorgalom már jövedelmezhetett volna: a „szocialista nagyüzem" áldozatává vált, s elenyészett, elindítván a vidék gazdasági és társadalmi erózióját.

4 Szabad földhasználat, a szoros jobbágyi terhektől mentes állapot, a víz meghatározó szerepe Régóta tudjuk, hogy a Tiszazug népességének egy része átvészelte a török hódoltságot. A Tiszazugban, Csongrádon, Szentesen, a két Kunságban, illetve ezek vízjárta határának magaslatain — mint erre történeti források, régészeti leletek, családi visszaemlékezések utalnak — a lakosok elrejtőztek. Békésebb időszakokban a kürtiek, sasiak még szőlőt is műveltek, s ha kellett, újra biztonságosabb helyre futottak. A jogaikban megerősített — vagy a fegyverváltságot kifizető — régi és új birtokosok segítették a hazatelepülést, a táj benépesülését. A Cibakházán birtokos Földváryak ugyan 1852-ig földesurai voltak a községnek, de „árendás szerződést" kötöttek jobbágyaikkal, akiknek később a rév- és a vámjogot is átengedték, továbbá robotjukat egy összegben válthatták meg: ezzel lényegében önigazgatást nyertek.

5 A Steösselek 1742-ben jobbágyaikkal robotváltó szerződést kötöttek. A Tiszaföldváron birtokossá lett Podmaniczkyak 1732 után kezdték meg kiépíteni majorságukat. Ez a korábbi egy összegű adózást módosította, de a jobbágyok más alföldi területekhez képest még mindig sok kedvezményt élveztek. Itt nem volt urbárium, hanem a földesúr kontraktust kötött, amely mindkét fél számára kedvező volt. A szolnoki Tiszatájon élő népességet Bél Mátyás úgy jellemzi, hogy állandóan továbbállni akaró, kóbor népek, akik a földet azért nem törik fel, azért nem telepítenek erdőt (noha fahiány van és náddal, taposott ganéval tüzelnek), mert nem tudják, hogy meddig maradnak ezen a helyen.

6 Ez az életforma leginkább az állattartásnak kedvezett. A jobbágyok szinte szabadon élték a határt, s ez még a Mária Terézia urbáriumát követő évtizedekben sem változott. A tiszazugi községeket — az 1720-as összeírás alapján — Soós Imre mint szabad foglalásos határhasználatú helyeket mutatja be: 2 BAGI G., 2002. 73. o. 3 Vo. KAPOSVÁRI Gy.—SZABÓ L., 1975.; SZABÓ L., 1981.; SZABÓ I.—SZABÓ L., 1978.; BAGI G.—SZURMAY Z., 2001.; SZIKSZAI M., 2002. 4 SZABÓI.—SZABÓ L., 1978. 5 BAGI G.—SZURMAY Z., 2001.; SZABÓ A., 2001. 258—259. o. A szerző a törökszentmiklósi kontraktus bemutatásakor megjegyzi, hogy másutt is a környéken — a visszatérő vagy új földesurak — kedvezőbb feltételek megadásával tudták heh ben maradásra bírni a jobbágyokat, vagy betelepíteni a lakatlan pusztákat.